Kent Klich 1994 és 98 között fényképezte kiállításának szereplõit. Nem a diktátor aranyban és alkoholban fürdõ édesfiai és lányai ezek, hanem a Duna-deltában lakó HIV-pozitív árvák. Kitett gyerekek, akikre sem a családnak, sem az államnak nem volt szüksége. Valamennyi gyerek egészségesen született, olvashatjuk a kiállítás katalógusában közölt kórlapokon, és gyermekotthonba kerülésekor fertõzõdött meg.

Az intézetben megszámozták és nyilvántartásba vették õket betegségük, bõrszínûk és fogyatékosságaik alapján. A kórlapokon ilyen jelzõk szerepelnek: sötétbarna, világosbarna, fehér. És a börtönkörülmények között élve hagyták õket. Aztán túlélték (?) a '89-es román rendszerváltást, 94-ben pedig megérkezett hozzájuk egy fotográfus. Akkoriban kétszáz gyerek közül 30-an voltak HIV-pozitívak Cernavodán.

Klich nem dramatizálja tovább azt, ami ép elmével felfoghatatlan: a halálra ítélt gyerekek helyzetét, nyomorúságos körülményeiket, a nem létezõ orvosi ellátást, mindenféle empátiát nélkülözõ társadalmi megítélésüket, egy önmagát akkor már demokratikusnak nevezõ ország intézményes rasszizmusát és fasizmusát. Nagy fekete-fehér portrékat készít riadt gyermekekrõl, akik betegségük és az õket nevelõ intézmény közönye révén elvesztették nemüket. Négy és tíz év közötti, szinte kivétel nélkül kopaszra nyírt vagy félig kihullott hajú, piszkos ruhájú, rezzenéstelen arcú gyerek néz Klich lencséjébe. Fejüket kissé leszegik; a fejtartástól tekintetük ellenséges. Soha nem mosolyognak. A nemtelen, heges arcok, sebes fejek, sötét szemek, vézna testek nagyon hasonlítanak. Mintha mindannyian ugyanannak az arcnak, életnek a változatai lennének. Mögöttük az "otthonuk", a cernavodai árvaház kopár falai.

Klich sorozatokat is készít a gyerekekrõl: az egyik 12 darabos sorozatban egy kopasz, heges arcú kislány egy szép, fodros, világos színû ruhát kap, de egyetlen képen sem tudja "viselni": karjait nem hajlandó a ruhaujjba dugni, s amikor úgy tûnik, "mindent szabad", fejére húzza és bukfencezik benne. Talán életében most van elõször ruha rajta, s ezért nem tud vele mit kezdeni; talán a fotográfus bíztatja arra, hogy tegyen, amit akar, és bár arcát nem látni, boldogan bucskázik és idétlenkedik. Klich 4, 9, 12 darabos sorozatainak sajátja ez: egyszerre képes közvetíteni hõsei helyzetének drámáját, a halál felé menetelés elkerülhetetlenségét, s ugyanakkor megtalálja e lényekben a játékot és a lírát, a még lüktetõ gyermekéletet.

Mert Kent Klich nem egyszerûen csak dokumentarista. Képei nem csak segélykiáltások, amelyek a drámai valóságra kívánják felhívni a figyelmet, nem csak belföldi és külföldi emberjogi és segélyszervezeteknek szóló üzenetek. Az "akció" része az is, hogy emberi lényeknek látasson beteg gyerekeket, és egyben társadalmi megítélésükön is változtasson. Az életet akarja látni és láttatni ­ a halállal szemben.

	Fotók: Tompa Andrea

Klich változtatni akar. Fényképezõgépével beleavatkozik a valóságba. Az 1952-ben Svédországban született Klich pszichológus képzettségû; fotográfusi pályafutása elõtt sérült gyermekekkel foglalkozott. Legkorábbi munkái és elsõ Beth könyve címû kötete (New York, 1989; késõbb svéd, dán és norvég kiadása is megjelent) Beth Rinnov prostituált és droghasználóval való együttmûködése során jött létre. 1987-ben utazik elõször Mexikóba, hogy utcagyerekeket fotózzon. 1990 és 93 között több mexikói témájú kiállítást rendez. 1994-ben Romániába utazik, majd a következõ években itt és Mexikóban dolgozik. El Niño címû angol-spanyol kötete, amely a mexikói munka összegzése 2000-ben jelenik meg (Syracuse University Press, New York; az amerikai kiadással párhuzamosan a svéd is megjelenik), 2001-ben pedig a Ceaucescu gyermekei (Umbrage Edition, New York; valamint a svéd kiadás is).

Klich képei meg akarják változtatni az elfogadhatatlan valóságot, a fotográfus még ebben a nyomorult, embertelen valóságban is élõ, játékos emberkékre talál. Az egyik képen a "fürdés" jelenete látható: a földön, a mocskos, töredezett csempén hempereg egy pucér gyerek, valaki slagot tart felé. A gyerek boldogan fürdik, de közben nem értjük félre, amit látunk: így néz ki a közös fürdõ. 1998-ban, amikor Klich ismét Romániában dolgozik, a gyerekek közül tízen már nem élnek, de az élõk emberi körülmények közé kerültek. A pontosság kedvéért: haldokolnak.

Klich nem akar képekkel sokkolni, bár tehetné. A katalógusban van egy olyan kép, amelyet nem állított ki: egy csupa gennyes sebekbõl álló felismerhetetlen arc, amelyen már se szem, se orr vagy száj nem vehetõ ki. Mint írja, a Tita nevû kislánytól mindenki elhúzódott, mert sebei nagyon büdösek voltak és rovarok rakták le bennük tojásaikat.

A sebeket megtisztították, Klich pedig akcióba fogott: sikerül Olaszországba juttatni a kislányt, ahol egy hosszú kezelés után a betegség nyomtalanul eltûnt.

A kis kiállítóteremben, amely lassan bezár, fogadásra terítenek. Egy hosszú fehér asztalon evõeszközök és terítékek. A falakról a gyerekek néznek le. Azzal a gondolattal távozom, hogy a képek hõsei utolsó vacsorájukhoz készülõdnek.