Vámos Éva: Molnár Vera jó évet zárt 2001-ben. A párizsi FIAC-on az Oniris galéria õt mutatta be, aztán Milánóban, majd a Stuttgarti Magyar Intézetben^* állították ki képeit. Természetesen nem maradhatott ki a MAGYart eseményeibõl sem: a grenoble-i múzeumban megnyílt nagy kiállításával^** mintegy meghosszabbították az évadot; a kiállítás átnyúlik 2002-be.

Hogyan kerültél Grenoble-ba, és milyen mûveket válogattál erre az alkalomra?

Molnár Vera: Elõször is a grenoble-i múzeumról szeretnék beszélni, mely a konstruktivista mûvészet Mekkájának számít, ezért különleges. Már elsõ igazgatója is a konstruktivistákat gyûjtötte fõként, és a mostani igazgató, Serge Lemoine ugyancsak lelkes kutatója és gyûjtõje az irányzatnak. Másrészt igen jó mûvek társaságát élvezhetem; a párhuzamosan nyíló másik kiállítás ugyanis a francia puristáké volt, Le Corbusier, Ozenfant és Fernand Léger bizonyos mûveivel. Az õ munkásságuk annak a gondolatnak a jegyében indult, hogy el kell felejteni mindazt az irracionális és szörnyû, borzalmas és felkavaró élményt, amelyet az I. világháború jelentett; tiszta, racionális mûvészetre vágytak. Érdekes, ugyanez megtörtént a II. világháború után is ­ ezt már az én nemzedékem is megélte ­; felébredtünk a háború végén a romok között, és elhatároztuk, hogy soha többé nem történhet ilyen, hogy meg kell változnia a politikának és a mûvészetnek is: megjelent a világosság, a racionalitás iránti vágy. Nem tudom, hogy Serge Lemoine tudatosan választotta-e ezt a kiállítást az enyém mellé. Ha igen, akkor nagyon köszönöm neki ­ így magyarul és távolról is. De nem hiszem, hogy ez véletlen volt.

Talán látszólag személyes vonatkozású érdekesség, hogy Ozenfant apja építési vállalkozó volt, mint ahogy az én édesapám is ­ igaz, hogy ez már egy világháborúval késõbb zajlott. Ez meghatározó jelentõségû volt az életemben, hiszen úgy nõttem fel, hogy otthon a lakásban a padlón és mindenfelé alaprajzok meg épülettervek voltak. Balatonvilágoson például egy nagyon szép Bauhaus-stílusú nyaralónk volt, ami nagyon ritka volt akkoriban. Apám imádta a modern építészetet, és kicsit meglepetésszerûen, anélkül, hogy anyámat megkérdezte volna, egyszer csak megjelent egy lapostetõs ház tervével, amit hamarosan meg is építettek. Minden fala fehér volt, és egyetlen vörös csík futott végig az ablakok és a tetõ között. Én talán tízéves lehettem akkoriban, és mindez rettenetesen tetszett. Anyám utálta, mert a házban nem volt semmi az általa elképzelt polgári bájból, hiányzott neki a szívecskés, zsalugáteres, muskátlis ablak, a hagyományos tetõ, ­ én viszont el voltam ragadtatva, és bár sohasem lehet biztosan tudni, hogy mi minden alakítja az embert, de ez alapélmény lehetett a késõbbi fejlõdésem szempontjából.

Nagyon hamar, még fõiskolás koromban kezdtem geometrikus absztrakt dolgokkal foglalkozni. Még emlékszem arra, hogy amikor Berény Róbert ­ akit nagyon szerettem, és azt hiszem, õ is szeretett engem ­ meglátta, hogy miket festek, azt mondta nekem egyszer: "te, én fogok írni egy nagyon érdekes kis tanulmányt rólad és a dilis dolgaidról". Nem írta meg persze, ami nagy kár. Mindenesetre régi mániám a geometria, az egyszerûség és a konstruálás.

V.É.: Ez azért érdekes, mert a kiállítás katalógusában azt írták, hogy a nemzedéketek úgy nõtt fel, hogy mit sem tudott a kortárs konstruktivista körök tevékenységérõl, Kassák munkáiról, mindez csak késõbb jutott el hozzátok. Mit tudtál te minderrõl akkoriban?

M.V.: Kassákot ismertem, mert tanított a fõiskolán, de inkább íróként, így olvastam a Ma címû lapját is, a képzõmûvészeti-grafikai mûködését viszont valahogy nem nagyon értékeltem. A háború elõtt mi minden modern irányzattól el voltunk vágva a fõiskolán. Picassóról azt tanultuk, hogy meggyalázza a nõket azzal, ahogy ábrázolja õket. Ma már hihetetlen, hogy mi volt a fejünkben.

A háború után viszont már csak egy dolog foglalkoztatott: el akartam jutni Párizsba. És vigyázó szememet Párizsra vetettem, úgy, hogy már ismertem Picassót, Braque-ot, és már ismerhettem volna az orosz konstruktivistákat, Malevicséket is, de õket már inkább Párizsban, 1947-tõl kezdve fedeztem fel. Ha Párizs, az a modernség, és az Picasso, gondoltam magamban, de végül is a konstruktivizmus tetszett meg igazán. Megismerkedtem Delmarral, Herbinnel, Max Bill is fontos volt számomra; õk mind sokat segítettek nekem. Nem lesz valaki egyik napról a másikra geometrikus absztrakt festõ, vannak olyan pillanatok is, amikor az ember megbánja, fél, megijed, visszalép; azután elõrelép, csinál valamit. Erre tudok egy anekdotát: amikor Kupka elkezdett absztrakt képeket festeni, állítólag kiment az erdõbe, ott letérdelt és bocsánatot kért a természettõl, hogy hûtlenül megcsalta. Ezen a történeten ugyan nevet az ember, de érzékelteti, milyen nehéz lépést kell megtennie egy húszéves embernek, amikor elõször kimondja, hogy õt nem érdekli az ábrázoló festészet. Vagyis: ha néhány formát elhelyez egy sík felületen, az gyönyörû lehet anélkül, hogy mögötte naplemente vagy kiscicák lennének. Tulajdonképpen ez is elképzelhetõ: mostanában láttam Morandi kiállítását, aki folyamatosan csendéleteket festett ­ ezek is szép dolgok, de engem nem ez érdekel.

Molnár Vera Lettres de ma Mère, 1988

M.V.: Ennek több oka van, az egyik irracionális. Én annak idején elvbõl nem akartam kiállítani.
Azt gondoltam, hogy amit én kitalálok, s amit mi kitalálunk (akkoriban együtt dolgoztam a férjemmel), szóval az volt az elképzelésünk, hogy ez kísérleti mûfaj, kísérleti mûvészet, nem arra való, hogy galériákba vigyék, pénzért árusítsák. Max Bill szeretett engem, és én is szerettem õt, és Max Bill volt az, aki meggyõzött arról, hogy mégis ki kell állítanunk ­ talán éppen akkor, amikor az absztrakt festészet 50. születésnapját ünnepeltük Zürichben. Ott állította ki azt a képemet, amelyet most Grenoble-ba is elvittek: Essai esthétique de l'inversion des fonctions par la fluctuation de l'attention.

Max Bill egyáltalán nem volt dogmatikus. Egyébként ezek a festõk mind vallásos emberek, akik hisznek bizonyos dolgokban, például hogy csak ultramarinkék, vörös és krómsárga színeket lehet használni fekete-fehérre, vagy hogy csak derékszögû struktúrákat lehet használni, egy átlót a világért sem. Max Bill nem volt ilyen, õ kíváncsi, mindennel kísérletezõ kedvû ember volt ­ szentségtörõ módon még görbe vonalakkal is, pedig ehhez nagy bátorság kellett a konstruktivisták körében. Max Billben leginkább ez tetszett. Igaz, hogy õ Zürichben élt, én pedig Párizsban, de azért elég gyakran láttuk egymást. Eredetileg építész volt, mint ahogyan Le Corbusier is. Gyönyörû háza volt, amely megtelt könyvekkel, mindenütt, a padlón is toronymagasságban álltak a könyvek és folyóiratok, amelyek a világ minden tájáról érkeztek.

Delmar jópofa demagóg volt, hívõként vallotta, hogy a képzõmûvészetnek térben kell történnie, méghozzá munkásházak falán. Egy vízszintes piros téglalapnak megfelel oldalt egy függõleges ultramarinkék oszlop és hátul egy sárga valami. Nagyon érdekes, színes embernek ismertem meg, de aztán alapított egy mozgalmat Groupe espace néven, ami bizony nagyon dogmatikusra sikeredett ­ és én a dogmát nem sokra tartom. Hiszen semmi sem bizonyítja, hogy csak a konstruktivista krédó szerinti három alapszín lehetséges. Ezt késõbb megtanultam a férjemtõl: akármilyen három színt ki lehet választani alapszínnek.

Úgy tíz évvel késõbb újabb emberek hatottak rám, például Abraham Moles, aki körülbelül akkor halt meg, amikor a férjem, és most hasonló purgatóriumba került: ­ nem nagyon beszélnek róla, pedig rendkívül érdekes ember volt. Minden újdonságot úgy szívott magába, mint a spongya; az egyes új teóriákról öt évvel hamarabb lehetett tõle hallani. Már a disszertációja is botrányt keltett, a címe Création artificielle volt. Erre összeszaladtak a Sorbonne vaskalapos atyuskái, hogy ez a fiatalember, aki rosszulfésült volt, rettenetes nyakkendõt hordott és hajmeresztõ szandált, olyan disszertációt írt, mellyel egészen új utakat nyitott meg. Érdekes ember volt a muzsikus Michel Philippot is, aki zeneszerzõként a párizsi konzervatórium tanított, és az ORTF zenei kísérleti stúdiójában mûködött. Ebben a baráti körben érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel találkoztunk.

V.É.: Már jóval a számítógép elterjedése elõtt arra emlékeztetõ módszerekkel kezdtél volna el dolgozni, megelõzve a korszellemet. Többen is elemzik azt, hogy a matematikai törvényszerûségeket hogyan építed be munkáidba.

M.V.: Itt is van egy érdekes párhuzam a puristák és saját munkáim között. A puristák vonzódtak a gépekhez, Le Corbusier azt állította, hogy a ház lakógép: "machine à habiter", a kép pedig hatást gyakorló gép: "machine à émouvoir". Léger-nek szinte minden képén szerepeltek a gépek. A gép iránti vonzalom, a tudomány és a technika számunkra is meghatározó volt. A komputer még alig létezett, de mi már ilyesmirõl álmodtunk. Én majdnem tíz éven át dolgoztam egy olyan metódussal, amit úgy hívtam, hogy "machine imaginaire". Úgy tettem, mintha lenne egy komputerem, ­ akkor már hallottam róla. És mintha lenne egy programom: gondolatban végigpörgettem a lehetõségeket, és ezt megcsináltam kézzel, de persze ez így nagyon fárasztó volt. Így aztán igazi megváltás volt számomra, amikor hozzájutottam egy igazi komputerhez. Eleinte még kézzel rajzoltam meg ezeket a kis pálcikákat, hogy a négyzetháló tengelyei között foroghassanak bármely irányban, és csak nagyon sok munka után jöttem rá, hogy a végeredmény tulajdonképpen nem is tetszik. Ha akkor lett volna komputerem, akkor egy pillanat alatt rájöttem volna erre ­ de én minden iránynak megadtam az esélyt, hogy véletlenszerûen merre inogjon a vízszintes és a függõleges, amelyek azután összeértek. Amikor már komputerrel dolgoztam, akkor már megoldhattam a program módosításával, hogy mindenfelé elmozdulhassanak a vonalak, kivéve a 90 és a 180 fokot. Ilyenkor nagyon érdekes dialógus alakul ki a gép és az ember között, mert hamar látod, hogy mit akarsz és mit nem akarsz csinálni. Sok idõt spórolsz meg, szabadon kísérletezhetsz. Ez a nagyszerû a gépben, hogy ­ bár ezt nem nagyon hiszik el, de ­ a képzelõerõt segíti, mert lehetõvé teszi, hogy kipróbáld a dolgokat. Kijavítod vagy módosítod, ­ sokkal szabadabbá teszi a fantáziát. Ez paradoxon, de igaz. Az ember észlény, tudja, hogy mekkora a kapacitása. Egy kicsit messzebb megy, mint amit meg tud csinálni. Van egy papírlapja, amelyet elõvesz, és erre feltesz száz vonalat. Tudom, hogy mire a száz vonalat felteszem, addigra szédülök, a szemem kidülled a fáradtságtól, de ha van egy komputerem, az hajlandó ezer vagy ötezer vonalat felrajzolni, és aztán csak nézed, és azt mondod, ez tetszik, ez nem tetszik, kicsit így, kicsit amúgy, kezdjük elölrõl

V.É.: A machine imaginaire-t tehát kreatívan használod, a grenoble-i katalógusodban errõl úgy írnak, hogy módszereiddel forradalmisítottad az alkotást

M.V.: Szépen írtak errõl, ­ ezt nem kommentálnám. Mindenesetre, ha a komputert sikerül alkatodnak, vágyaidnak megfelelõen használni, az lehetõvé teszi az anyag sokkal gazdagabb, invenciózusabb feldolgozását. A technika már korábbi korszakokban is segítette a mûvészeket, gondoljunk például az impresszionistákra. Õket az segítette, hogy volt már tubus, így kimehettek a Marne partjára festeni. Ha port kellett volna kivinni és õrölni a palettán, nem lehetett volna ilyen gyorsan festeni, és az impresszionizmus trükkje éppen az volt, hogy meglátsz valamit és azonnal reagálsz ­ mint mi most a komputer elõtt. Ezek az intellegencia-meghosszabbító protézisek szenzációs dolgok; nem kell tõlük félni, hiszen mi találtuk ki azokat, és a mi elképzeléseinket segítik, erõsítik.

V.É.: Milyen anyagot választottatok ki a grenoble-i kiállításra?

M.V.: Elõször is a grenoble-i múzeumnak van egy sor munkája tõlem, régi konstruktivista dolgok. Ezeket részben egy Kupka-ihlette, érdekes Történetek feketében és fehérben címû csoportos kiállításunkon szerepeltették még 1996-ban. Azután elvittek a mûtermembõl néhány mûvet, és kölcsön is kaptak a FNAC-tól (Fond National d'Art Contemporaine). Ez tulajdonképpen az állam által felvásárolt képraktár, melynek nem az a célja, hogy kiállítsa a mûveket, erre nincs is helyiségük, hanem kölcsönadják azokat. Kiderült, hogy náluk elég sok képem van, az Anyám levelei sorozatból. Az egyik emeleten ezt állították ki ­ ez már túlment az elsõ korszakomon, és így eljutottunk a komputerrel készült alkotásokig (pedig azt hiszem, a grenoble-i múzeum igazgatója inkább a korábbi mûveimet szereti). Ezek után a legutóbbi idõkben készült sorozatom is odakerült: négy gyönyörû, ragyogó piros színbõl készült sorozat, ami tulajdonképpen csak azt bizonyította számomra, hogy keveset fejlõdtem, mert ugyanilyet csináltam én már huszonöt éves koromban is.

Molnár Vera Lettres de ma Mère, 1988

V.É.: Nagyon jó alkotó periódusodban lehetsz, egymást követik az egyéni és csoportos kiállításaid.

M.V.: Ez is valahogy ésszerûtlenül történt, mint az életben minden, mert nagyon sokáig, ­ 52 éves koromig ­ elvbõl nem akartam kiállítani. De azután rájöttem, ha nem állítok ki, nem is létezem: eljönnek hozzám az emberek és zavarba jönnek, ha látják a mûveimet, mert nem tudnak róla mit mondani, mert csak azt látja meg az ember, amirõl más is beszél, amit már látott egy kiállításon. Tehát változtattam az álláspontomon, elkezdtem kiállítani, és most egyre több ilyen lehetõségem van. Ennek örülni is kell meg nem is, mert az embernek véges az ereje, és ha egyik kiállítás követi a másikat, akkor olyan érzésed van, hogy folyton csak csomagolsz és listákat készítesz, ahelyett, hogy képeket festenél, ­ persze nem ilyen tragikus a helyzet.

Ehhez képest most a grenoble-i kiállítással mintegy dialógusban Milánóban is rendeztek egy kiállítást: bianco e nero, amihez persze szétszedtük a mûtermet, amíg megállapodtunk, hogy mely képeim menjenek oda. Stuttgartban a Magyar Intézetben a számítógéppel továbbgondolt meander-töredékeket állítottam ki. Azután Dél-Franciaországban (Cannes mögött, Mouans-Sartout-ban, egy gyönyörû régi kastélyban) van a Gottfried Honegger alapítványnak egy nagyon szép kiállítóterme, ahol szintén a vonaltöredékeimbõl állítottam ki.

Most két téma érdekel elsõsorban: a vonal manipulációja és a fragmentum. Ezeket dialógus-technikával készítem. Így lehet jól dolgozni, ­ reggel eszedbe jut: mi lenne, ha egy négyzetnek csak a három oldalán lenne egy fragmentum,vagy csak kettõ. Vizuálisan ezek nagyon érdekes dolgok. Hogy miért éppen ez foglalkoztat most legjobban, ennek nem keresném mélylélektani magyarázatát.

Szentpéterváron rendeznek még ebben az évben majd egy konstruktivista kiállítást. Van ott egy érdekes ember, egy próféta, egy szent ember, aki mindenkit ismer. Lehetetlen körülmények között, kevés pénzzel hatalmas, izgalmas csoportos kiállítást készít elõ nekünk.

V.É.: A kiállításokon kívül gyerekeknek is készítesz könyveket.

M.V.: Ez a francia oktatási minisztérium ötlete volt. Négy könyvbõl álló kis sorozatot adtak ki, mellyel erõsíteni akarják a gyerekek mûvészeti nevelését. Engem természetesen a képzõmûvészet érint. Egyrészt fel kell kelteni az érdeklõdésüket, másrészt a képzõmûvészeten keresztül ki lehet bennük fejleszteni az érzéket a konstrukció, a matematika, a ritmus és a logika iránt. Tehát egyfelõl gyerek-képzõmûvészetet lehet velük csináltatni, másrészt egy puzzle-t: megtalálni a megfelelõ ritmust, konstrukciót, egyfajta logikát.

A könyvben mindig dupla oldalak vannak, a bal oldalon az én munkám, a jobb oldalon a gyereknek bele kell élnie magát az én mûvembe. Tulajdonképpen nem nagyon bíztam a dologban, de láttam a könyv bemutatóján a Minisztériumban, hogy a gyerekek nagyon ügyesek voltak, sõt néha szebb dolgokat találtak ki, mint én. Amikor láttam ezeket a kis kölyköket a színes papírjaikkal, már szinte irigykedni kezdtem, hogy én gyerekkoromban nem tanulhattam ilyet, hogy nekem a gimnáziumban a rajzórán Dante gipsz-portréját meg korinthusi oszlopokat kellett másolnom ceruzával. Nem tudhatom, hogy mi lesz ezekbõl a gyerekekbõl késõbb, de az biztos, hogy jobb esélyekkel indulnak az életbe.