Julije Knifer 1924-ben született Eszéken. 1942-ben szüleivel Zágrábba költözött.

A háború alatt egy évig bujkált, hogy elkerülje a bevonulást, de 1944-ben mégis besorozták a fasiszta horvát hadseregbe. 1949-1956-ig a zágrábi Képzõmûvészeti Akadémián tanult. 1959-ben a zágrábi Gorgona-csoport egyik alapítója volt. 1961-ben részt vett a Denise Renée párizsi galériájában rendezett Nemzetközi konstruktív absztrakt mûvészet címû tárlaton. Elsõ jelentõs egyéni kiállítására 1966-ban, a zágrábi Kortárs Mûvészeti Múzeumban került sor. 1973-tól Zivojin Dacic gyüjtõ és galériatulajdonos felesége meghívására Tübingenben dolgozott. 1991 óta Franciaországban él. Munkái számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek, többek között Párizsban, Grenoble-ban, Sidney-ben, Genfben, Düsseldorfban, Milánóban Sao Pauloban, Bécsben és Zágrábban. Elsõ egyéni párizsi kiállítását a Galerie Frank rendezte 1999-ben. Festményei, rajzai mellett több, ugyancsak meandereket ábrázoló murális alkotás füzõdik nevéhez.

Julije Knifer

Cserba Júlia: A közelmúltban Párizsban önrõl megjelent monográfiában a szerzõ, Arnauld Pierre idézi egy mondását, miszerint Meanderjei (Méandres) tulajdonképpen egyetlen, végtelen hosszú meander alkotóelemei. Ebbõl arra következtetek, hogy munkásságát úgy lehet tekinteni, mint egy rendszeresen vezetett naplót. Egyetért ezzel a megállapítással?

Julije Knifer: Igen, teljes mértékben.

Cs.J.: Ha ez így van, vagyis a képeit egy személyes, intim napló részeinek tartja, hogyan éli meg, amikor azok a kiállítások alkalmával közönség elé kerülnek? Nem érzi úgy, hogy a magánéletébe tekintenek bele?

J.K.: Nem. Sõt, szeretem a képeimet más helyeken is látni, mert olyankor magam is másképp látom õket, mint a mûteremben. Amikor valahol kiállítok, nem szoktam beleszólni a rendezésbe, mert érdekel, hogy mások mily módon közelítenek ahhoz, amit csinálok. Másrészt sokkal jobban értenek a kiállításrendezéshez azok, akiknek ez a mesterségük. Mint ahogy a rólam készült, ön által is említett monográfiába sem szóltam bele. A kiadó korábbi munkáit látva tudtam, hogy teljes mértékben megbízhatok bennük.

Julije Knifer Munkafázisok, 1975, Tübingen, akril, vászon, 30x20 m

J.K.: A naplómat 1955-ben kezdtem el írni, mindig csak éjjel, de rendszeresen, ami ugyanazt a processzust jelentette, mint a képek készítése. Kezdetben olyan dolgokat írtam, amikért börtönbe is zárhattak volna, késõbb pedig csak banális dolgokat: ma süt a nap, ma nem süt, elmentem a pékhez kenyeret venni... csupa jelentéktelen dolgot. A naplóírást a mai napig folytatom, de most már nem dolgozom éjjel, az egészségi állapotom nem teszi lehetõvé. Korán kelek, de korán is fekszem.

Cs.J.: 1959-ben Zágrábban megalapították a Gorgona-csoportot. Mi volt a céljuk, kik voltak a csoport tagjai?

J.K.: Nem hagyományos értelemben vett csoport volt, mivel valamennyien teljesen függetlenek voltunk egymástól, sõt mindenki mással foglalkozott. Volt köztünk építész, festõ, szobrász, mûkritikus és mûvészettörténész. Kapcsolatot tartottunk külföldi mûvészekkel, voltak kiállításaink, és Gorgona címmel megjelentettünk egy folyóiratot is. Rendszeresen találkoztunk vagy egy kávéházban vagy ­ a házasságom elõtt ­ az én lakásomon. Egymás munkájáról, tapasztalatainkról beszélgettünk, politikáról, gazdasági kérdésekrõl vitatkoztunk, de a leggyakoribb téma az irodalom volt. Minden, nyugaton megjelent jelentõs irodalmi mûvet kiadtak horvát fordításban, abban az idõben fõleg ezeket olvastuk. Képzõmûvészetrõl többnyire akkor esett szó, ha valami különleges újdonsággal találkoztunk.

Cs.J.: Ezek szerint a képzõmûvészet terén éppúgy nyomon tudták követni, mi történik a világban, mint az irodalomban?

J.K.: 1953-ban francia képzõmûvészeti kiállítás volt Zágrábban, ahol Soulages képei is szerepeltek és mély benyomást tettek rám. Valójában azonban csak sok-sok évvel késõbb, 1996-ban, a párizsi Musée d'Art Moderne-ben rendezett kiállításán ismertem meg Soulages világát, és ekkor fedeztem fel a rokonságot is kettõnk munkája között. Visszatérve a kérdésére, elsõsorban az utazásaim során nyílt alkalom arra, hogy tudomást szerezzek arról, mi történik a kortárs mûvészetben. 1956-ban a Velencei Biennálén Gris és Mondrian, 1957-ben Párizsban François Morellet munkáival találkoztam. 1959-ben Bécsben jártam, majd Kasselben megnéztem a Documenta II kiállítását, ahol elsõsorban Pollockra és Vasarelyre figyeltem fel, onnan újra Párizsba mentem, majd Genfbe. Hazatérve úgy éreztem, feltöltõdtem annyira, hogy komolyan munkához láthassak. 1960. júniusában születtek meg a Meanderek elsõ darabjai. Egyébként Zágrábban ebben az idõben nagyon élénk volt a kulturális élet. Ekkoriban kezdõdött meg a Gorgona-csoport mûködése, 1960-ban sor került többek között John Cage performansz-koncertjére, 1961-ben Zágrábban rendezték a Nouvelle Tendence nemzetközi mozgalom elsõ kiállítását és Julio Le Parc elsõ munkáját is Zágrábban vásárolták meg.

Julije Knifer Kompozíció, 1959, olaj, vászon

J.K.: Elsõsorban személyes okok miatt. Barátok maradtunk, de a rendszeres találkozásoknak vége szakadt, mivel volt, aki távolabb költözött, volt, aki családot alapított, mások sokat utaztak. Sajnos a csoport tagjai közül mára már többen nem is élnek.

Cs.J.: Munkásságában van-e szerepe annak, hogy kelet-európai müvész? Vagy ugyanezt az utat járta volna be, ha a világ bármely más részén élt volna?

J.K.: Nem hiszem, hogy jelentõsége lenne annak, hogy hol születtem. Valószínûleg ugyanoda jutottam volna el a munkámban itt Franciaországban is, mint Zágrábban. Mivel a saját utamat járom, és kizárólag a saját kereséseim foglalkoztatnak, a helynek sohasem volt számomra különösebb jelentõsége.

Cs.J.: 1976 óta a rajznak legalább olyan fontos szerep jut munkájában, mint a festészetnek.
Mi vezette a rajzhoz, ami önnél nem a festészet kiegészítõje, hanem önálló kifejezési forma, munkásságának nélkülözhetetlen része?

J.K.: Ha romantikus lennék, azt válaszolnám, hogy valami belsõ erõ hajtott, hogy elkezdjek rajzolni. Úgy érzem, a rajzon keresztül tudom a legõszintébb és legközvetlenebb módon kifejezni magam. A rajz tökéletes harmóniában van a karakteremmel és a lelkemmel. Eleinte F keménységû ceruzát használtam, azután ahogy növeltem a rajz méretét, úgy tértem át az egyre puhább, vagyis feketébb ceruzára. Az utóbbi években sokat dolgozom különbözõ finomságú grafittal.  Azt próbálom elérni, hogy a fekete felület minél simább, minél tömörebb legyen, ezáltal olyan fényt adva a felületnek, ami nem kifelé, hanem befelé sugárzik. Egyszerre több, négy-öt képen is dolgozom. Amikor elegem lesz az egyikbõl, félreteszem és elõveszek egy másikat. Lassan készülök el a képeimmel. A kilencvenes évek elején például Nizzában elkezdtem egy 100x150 cm-es rajzot, és csak négy évvel késõbb fejeztem be, itt Párizsban.

Cs.J.: A kifejezõeszközökben saját maga által felállított korlátok nem szûkítik le a szabadságát?

J.K.: Mivel számomra mindenekelõtt a folyamatosság a fontos, ezt legjobban úgy tudom elérni, ha a fekete-fehér tartományban maradok. Egy idõben próbálkoztam más színekkel, kékkel, barnával, szürkével, de úgy éreztem, a színek használata megszakítja a folyamat állandóságát.

Cs.J.: "Nálam nincs se fejlõdés, se elõrehaladás" ­ olvashatjuk az Arnauld Pierre-féle monográfiában egy nyilatkozatát. Kifejtené bõvebben ezt a gondolatot?

J.K.: Se fejlõdés, se hanyatlás.

Cs.J.: Változás sem?

J.K.: Az sem. Csak ritmus van és folytonosság.

Julije Knifer Cím nélkül, 1975, akril, vászon, 160202 cm

J.K.: Azt hiszem, hogy a képeimet, amelyek a tökéletes emberi szabadság eredményei, nem lehet egyértelmûen a festészet klasszikus fogalmába sorolni. Munkám bizonyos tekintetben a saját magatartási formám kifejezési módja. Én pedig az vagyok, aki ma vagyok, mert vagyok, és minden voltam, kivéve, aminek lennem kellett volna.

Cs.J.: Ezek után hadd kérdezzem meg, hogy van-e valami kapcsolat alkotói tevékenysége és az egzisztencializmus között?

J.K.: Az egzisztencialista írók szinte valamennyi mûvét elolvastam a hatvanas években, és ezek az olvasmányok önbizalmat adtak, mert igazolták mindazt, ami bennem rejlik. Közvetlen módon azonban nem befolyásolták a munkámat, mivel mindezek a gondolatok már bennem voltak, ezzel születtem.

Cs.J.: A Velencei Biennálén ön képviselte Horvátországot, rendszeres meghívottja jelentõs nemzetközi csoportos kiállításoknak, képeinek ára mostanában ugrásszerûen megemelkedett, az önrõl szóló kiadványokat az átlagosnál többen vásárolják. Mivel magyarázza az utóbbi években elért sikerét? Talán most érkezett el az idõ, amikor kezdik megérteni a mûveit?

J.K.: Erre nem tudok pontos választ adni, mert magam sem tudom, mi az oka, csak azt mondhatom, hogy bár már Németországban kezdtek odafigyelni a munkáimra, igazán Párizs hozta meg számomra a nemzetközi elismerést. Egyébként hadd említsem meg, hogy csak körülbelül tíz éve tartom magamat "professzionális" festõnek.

Cs.J.: Munkássága teljesen idõtlen, mint említette, nem változik, nem fejlõdik, de munkájába mégis beépül az idõ. Képeit dátummal jelöli. Mennyire fontos az ön számára az idõ fogalma?

J.K.: A dátumnak tulajdonképpen nincs semmi jelentõsége. Eredetileg szobrász akartam lenni, de azután rájöttem, hogy olyan foglalkozást kell találnom, mely a legkevésbé tesz függõvé másoktól, és amit a lehetõ legkisebb munkatérben is gyakorolhatok. Amikor végleg a festés, rajzolás mellett döntöttem, attól kezdve többé nem nyugtalanított a jövõ bizonytalansága.

A múlt csak rossz álommá vált, a jövõ pedig érdektelenné. Az idõ csak objektív értelemben érdekel, szubjektíven nem. Idõt találni a munkára, idõt tölteni a munkával. Annak idején, Zágrábban éjjel, a konyhában dolgoztam, miközben a feleségem és a lányom a szobában aludtak. 1975-ben a berlini Nemzeti Galéria igazgatója rajzokat rendelt tõlem. Öt hónapig tartott öt rajz elkészítése. Amikor az igazgató megkapta az öt rajzot, csalódott volt, mert legalább tízet szeretett volna. Abban az idõben Tübingenben dolgoztam, sokkal jobb körülmények között, mint Zágrábban, volt kényelmes lakásunk, tágas mûtermem, de nem tudok, nem akarok gyorsabb ritmusban dolgozni. A munkafolyamat során egyébként számos gyakorlati ismeret szerezhetõ az idõ jellegérõl.

Cs.J.: Az az érzésem, hogy az Ön számára sokkal nagyobb fontossága van magának a munka folyamatának, mint az eredménynek.

J.K.: Igen, így van. Egy terv értelme elsõsorban nem a várt végeredmény megszületésében rejlik, hanem a munka során felmerülõ összetett, bonyolult problémák összességében.

Cs.J.: Mikor hagyta el Jugoszláviát, illetve ma már Horvátországot?

J.K.: Véglegesen sohasem hagytam el. 1973 és 1990 között Tübingenben dolgoztam, de évente egy-két hónapot akkor is otthon töltöttem. Tíz éve, 1991 óta Franciaországban élünk. Elõször Sète-ben laktunk, hét éve pedig Párizsban, de hosszabb-rövidebb idõre most is hazautazunk feleségemmel Zágrábba.

Cs.J.: A 2000-ben, Concrete Art in Six Central European Countries from 1945 to These Days címmel rendezett gyõri kiállításon* az ön alkotásai is szerepeltek? Ellátogatott ebbõl az alkalomból Magyarországra?

J.K.: Sajnos egészségi állapotom miatt nem volt rá lehetõségem. Magyarországon csak a háború alatt jártam, a horvát hadsereggel Pécsett állomásoztunk. A szovjetek már közel voltak, át akartunk hozzájuk állni, de ezt megsejtették a németek. Mindnyájunkat lefegyvereztek, vonatra raktak és visszaszállítottak bennünket Zágrábba. Magyarországot ugyan nem ismerem, annak azonban nagyon örülök, hogy a magyar Vass László gyûjteményében is szerepel képem.