Amikor a Ludwig Múzeum 1999-ben bemutatott egy válogatást a mexikói kortárs mûvészetbõl, sokakban csalódást keltett, hogy nem lelhettek fel egyetlen olyan mûvet sem, amelyben akárcsak megcsillant volna az a másság, az az egzotikus és fülledt légkör, amelynek kiindulási pontjaként az évezredek óta létezõ dekoratív és szimbolikus indián mûvészeti hagyományokat jelölhetjük meg. Távoli világrészekrõl és kontinensekrõl ­ éppen tudatlanságunk miatt ­ gyakran él bennünk efféle közhelyes kép, de mi magunk háborodnánk fel a leginkább, ha egy kortárs magyar mûvészeket bemutató mexikói seregszemlén a ­ szintén patternekben gondolkodó ­ vendéglátók teszem azt kalocsai virágmotívumok, szürke marha vagy vágtató huszárok képi jelenlétét hiányolnák. Nincs ez másként Jan Hendrix esetében sem: a mûvész ugyanis egy hollandiai kisvárosból 29 éves korában települt át Mexikóba, hogy aztán állandónak tekintett rezidenciáját évekre hátrahagyva különbözõ országokban és városokban éljen. Az utóbbi húsz évben megfordult és hosszan idõzött Kenyában, Egyiptomban, Kolumbiában, Kínában, Ausztráliában, Törökországban, Olaszországban, Írországban, Spanyolországban és Jugoszláviában. A globalizáció korában a "bolygó hollandi" nomád életformája ­ valljuk meg ­ irigylésre méltó, még akkor is, ha az általa bebarangolt tájakon mi magunk is tehetünk virtuális utazásokat. A kiállított mûvek címéül szolgáló helységnevek ugyanis ­ Aran, Yogul, Serbelloni ­ mind fellelhetõk a világhálón. Attól azonban, hogy tudjuk, az Aran-szigetek Írországban, Yogul turisztikai látványosságokkal és sportolási lehetõséggel (hegymászás) kecsegtetõ kisvárosa pedig a mexikói Oaxaca mellett található, még nem kerülünk közelebb Hendrix mûveihez. A képekhez készült eredeti fotók ugyan a természet elemeibõl építkeznek, de a fokozatos absztrakció során elvesztik kiindulási pontjukat.

Jan Hendrix Aran, Vadszilvafa, (bal), 2000, Yagul, (jobb),1999 · Fotó: Rosta József

A mûvész munkájának fázisait egy kilenc darabból álló sorozaton figyelhetjük meg leginkább ­ a fényképekrõl készült szitanyomatokon folyamatosan redukálódnak a felismerhetõ tájrészletek, a perspektívát és a felismerhetõ formákat felváltja a fekete szín meleg és hideg árnyalatai által indukált sík hatás. A kisméretû szitanyomat egyikének továbbnagyításából állt elõ a természet organikus formáit felhasználó Yagul, míg egy másikból a "kövekbõl" kirajzolódó Serbelloni városa. E két mû egyben leképezi a Hendrix-mûvek zárt tematikáját is, mely egyrészt a növényvilág egyes elemeibõl (fák, bokrok, levelek), másrészt a természet "holt", szilárd formáiból (kövek, kopár hegységek) épül fel. A kézzel merített, rendkívül finom textúrájú nepáli és japán papírra készített szitanyomatok egymás mellé rendezésébõl (az imént említett Yagul esetében ez 48 egységet jelent), olyan kompozíciók alakulnak ki, amelyek egyrészt nem feltétlenül követik a zárt, téglalap alakú alapformát, tehát túllépnek a táblaképfestészet és az ennek nyomán kialakuló sokszorosított grafika tradícióin, másrészt az egyes nyomatokon elhelyezkedõ motívumok átterjednek a szomszédos képmezõkre is.

Ebbõl a szempontból két mû képez kivételt. A négy különálló ­ s épp ezért variábilisen rendezhetõ ­, La ramad & rada felirattal ellátott Yagul és az Egy levélnek a fa tájkép címû. Az elõbbin az idõjárás viszontagságaitól meggyötört, sötét, levél nélküli ágbogak kusza sûrûjét, gallyakból font fekete lombsátrakat láthatunk: a görcsös ágakból áradó kínzó feszültséget azonban enyhíti a szürkés háttérbõl kiemelkedõ világos árnyék.

Jan Hendrix Aran, Vadszilvafa, (bal), 2000, Yagul, (jobb),1999 · Fotó: Rosta József

Míg itt a felismerhetõ természeti elem egyfajta esztétizált formában jelenik meg, úgy érzésem szerint az utóbbi mûvön a színes levelek és a fakoronák párosítása kissé didaktikusnak hat. A természeti jelenségekben fellelhetõ végtelen változatosság tanulmányozása, az ezekrõl készült skiccek, vázlatok és fotók adják Hendrix számára azt a hard-disc-et, melybõl folytonosan új és új elemeket kiemelve és egymás mellé helyezve készíti el adott képeit. Nem egy adott utazás szubjektív emlékképeit feljegyzõ naplót (diary) látunk tehát, hanem egy tömör, az objektív eseményeket feljegyzõ, bárhol fellapozható menetnaplót (logbook). (Ez utóbbiba eredetileg a hajóutazás során esett technikai részleteket jegyezték fel ­ a log egyébként fatuskót, farönköt jelent.)
Hendrix mûvein nincsenek emberi alakok, ám az aranyozott Vadszilvafa triptichonon ­ s az ehhez kapcsolódó, 11 kisméretû képbõl álló sorozaton ­ a sudár jegenyére emlékeztetõ fekete fák hosszan elnyúló, vízszintes árnyékaikkal mégis antropomorf lényeknek tûnnek. E lények az üres és erõteljes fénnyel átjárt, az ikonok zárt világára utaló metafizikus térben megannyi sötét árnyként várakoznak. A mûvészt a tájképek analizálása, majd grafikai technikával történõ újraépítése során elsõsorban ­ elmondása szerint ­ az a kapcsolat foglalkoztatja, amely önmaga és az általa kreált atmoszféra között teremtõdik. Szerencsés esetben ­ s az Aran sorozat darabjai szerintem ebbe a körbe tartoznak ­ a nézõ is képes belépni e térbe, számára is megnyílik az út egy új (akár természeti) valóság (vagy látomás) át- és megélése felé.

A valóságra csak minimálisan emlékezetõ képi absztrakció a fent említett esetben elszigetelt és õszinte formákat hoz létre, amelyekbõl az aranymetszés szabályait követõ, növekvõ négyzetekben vagy megnyúlt téglalapokban szabad, ívesen hajló kompozíciókat rendez a mûvész. Az organikus és õsi formák szekvenciáit körülölelõ leheletfinom, szürkés árnyalatokon, a papír hol érdes-rücskös, hol vékony szõrcsíkokkal szabdalt felületén szabadon siklik a szem, hogy meg-megálljon és elidõzzön egy-egy részleten. Magunk vagyunk egy szavakkal nehezen körülírható, kompakt és absztrakt vizuális világban. És ebbõl a szempontból talán érdektelen is, hogy konkrétan egy Mexikóban élõ, kóbor mûvész alkotásait látjuk. De azért ne felejtsük el a nevét!