Frantisek Kupka 1871-ben, Prágában született. Rideg gyermekkora vége felé már szentképeket, cégtáblákat fest. 1892-ben festõdiplomát kap. Még ugyanazon évben Bécsben folytatja a mûvészet és az élet akadémiáját, majd 25 évesen irány Párizs. Itt aztán elfelejti a hazafias cseh allegóriáktól lelkesült festmény- és az élet értelmét komor szimbólumokba passzírozó további rajzterveit, s egyúttal megszabadul a kamaszkora nazarénus vallásából fakadó spiritiszta "performanszoktól", a bécsi szecessziós misztikától, a tolsztojánus etikától és a vegetarianizmus ideájától. Sok mindent tudunk a XIX. század végi párizsi életrõl. Ám pillanatig sem kétséges, hogy egy változatos ideákkal csordultig telt, ráadásul mentális komplexumokkal aláaknázott, káundkás fiatalembernek csak jót tehet a Szajna partja.

A Toulouse-Lautrec plakátjáról ismert Aristide Bruant kabaréja közelében bérel mûtermet, illusztrációkat, litográfiákat készít montmartre-i sanzonénekeseknek, és megismerkedik egy Gabrielle nevû, csinos lánnyal. (Ha becsukjuk a szemünket, itt halk tangóharmonika futamot hallhatunk.) Összebarátkozik honfitársával, Alfons Muchával (akinek, kortársaival együtt volt plakátkiállítása a Budapest Galériában^*). Mucha a szecesszió formagazdagságát, üde szellemét elbûvölõ közérthetõséggel jelenítette meg. Kupkát már ekkor a vizuális kifejezésmód radikális megújításának lehetõségei foglalkoztatták.

"A mûalkotás maga absztrakt valóság, ezért azt igényli, hogy kieszelt elemekbõl alkossák meg..." Mucha talán a legismertebb cseh képzõmûvész a világon, önálló múzeuma mégis csak 1998-ban nyílt Prágában. Munkásságát saját vizuális elõképének tekintette a 60-as évek végének hippi-képzõmûvészete: a plakátjain feltûnõ rengeteg növénymotívum, a nõi "haj-thonettek" tekervényei, a színes építészeti ornamentikák bravúros elegyítése az egyedileg tervezett, sosemlátott betûkkel és tipográfiával ­ mindez kiindulópontként szolgált Heinz Edelman (Sárga tengeralattjáró), Milton Glaser, Bányai István és a sok "pingáló" virággyerek számára.

Mucha a szecesszió motívumvilágának megszállottja volt. Nem nagyon érdekelte kortársainak önemésztõ küzdelme az absztrakcióval, a tárgynélküli ábrázolás sohasem próbált lehetõségeivel. "Cserébe" a sorstól nyugalmas, megbízásokban gazdag szakmai karriert, utóéletében gyönyörû könyvalbumokat kapott. Honfitársa, Kupka azonban minden értékes mûvészeti jelenség iránt nyitott, és erõs kényszert érez, hogy képességét azokkal összemérje.

Mucha hatására Kupka természet utáni rajztanulmányokat is készít, de elégedetlen velük, és megsemmisíti õket (ezt máskor is gyakran megteszi). Párizs beengedi, de be nem fogadja. Az 1900-as világkiállításon a városban élõ külföldi mûvészeknek fenntartott szekcióban szerepel, akárcsak Mucha. A megélhetésért utcai életképeket, illusztrációkat rajzol folyóiratoknak. Nem szereti, de becsületes alapossággal végzi ezt a tevékenységet.

*

Kupka személyiségjegyei jellegzetes közép-európai vonásokat mutatnak. Nyitottabb és érdelkõdõbb a világ történelmi, kulturális és vizuális jelenségei iránt, mint a nyugati mûvészek többsége. Kutatja a kultúrtörténet múltját és jelenét. Egyes idõszakok tanulmányozásakor szinte maga alá temeti a túl "sok" ismeret. Az Énekek éneke illusztrálásakor héberül tanul, Prométheusz és Lüzisztraté történetének rajzos feldolgozására készülõdve ókori régészeti tanulmányokat folytat. "A múlt követése szenvedélyemmé válik." A rengeteg grafikai munka, melyet ezzel a lelkiismeretes, már-már görcsös, vázlatok százait létrehozó alapossággal készít, hihetetlenül távol áll saját, elmélyült festészeti teóriáitól. "Feleslegesnek látom, hogy fákat fessek, amikor az emberek a kiállításra jövet sokkal szebbeket láthatnak. Csak fogalmakat, szintéziseket, akkordokat festek"

Frantisek Kupka Piac (Contredance), 1912-13 Fotó: Rosta József

E két 1905-ös idézet Kupka életének örökös ellentmondását mutatja, a "nyomasztó" sokoldalúságot, mely mûvészetét és annak utóéletét, befogadhatóságát is megterheli. Nagyon ismerõs sors ez mifelénk.

Kupka robotol a muszáj-illusztrációkkal, de rajzai nélkülözik Klimt eleganciáját, Schiele expresszivitását, Mucha dekorativitását, Franz von Stuck fülledtségét, Lautrec kifejezõképességét, ráadásul még az sem mondható rájuk, hogy olyan "kupkás". Pedig egy ilyen jelzõ a mûvészetben aranyat ér!

Létezik azonban egy tény, egy hibátlan, kegyelmi pillanat, amely mégis kedvez Frantisek Kupka életmûvének világhírûvé válásában. Az 1912-es párizsi Õszi Szalonra beadott Amorpha. Fúga két színre címû festményében a világ elsõként kiállított absztrakt képét tisztelhetjük. Egy olajszáradásnyi pillanattal megelõzte Kandinszkij egyébként 1910-ben festett nonfiguratív akvarelljét és Delauney színes sávos körkorongját (szintén 1912). Persze a dobogóra esélyes idõpontok körül folyik némi mûvészettörténeti huzakodás.

*

A képzõmûvészet "funkcióit" átértelmezõ, pörgõs periódusban, a századelõn Kupka is nagy lendületben van. Bachot hallgatva (rádió, lemez és magnó híján ez nem lehetett túl egyszerû) a zenei és képi absztrakció közötti hasonlóság foglalkoztatja. "Minél több ritmus van a mûalkotásban, annál közelebb kerül a zenéhez, a hangok mûvészetéhez Az építészet, amelynek ütemei leginkább a szimmetrikus váltakozásnak felelnek meg, a körülményektõl függõen hol himnusz, hol szonáta, hol gavotta vagy szimfónia"
A Katedrális (1911-13) címû, vertikális hangsúlyú festménye hû lenyomata szavainak. Az elmélyült munka meghozza az utókor nagyrabecsülését. Csak függõleges síkelemekbõl építkezõ kompozíciókat is Kupka fest elsõként (1911-12).

A Budapesten látható tanulmányképek dekoratívak, ám színvilágukban nem a gazdag francia koloritot követik. Mintha a formaszervezés problémái háttérbe tolták volna a színezési" feladatokat. Az akvarelleken ugyanazt a vizes ultramarinkéket, üres" zöldet, döglött pirosat és koszos sárgákat látjuk (szinte mindig egyszerre), mint a korabeli orosz, magyar és nyugat-európai avantgarde munkák többségén. Kupka nem követte azt a grandiózus kutatást, amelyet Klee, Kandinszkij vagy Juan Gris folytatott az új absztrakció új színharmóniáinak megtalálásáért ­ pedig az õ sikerük egyik záloga éppen ez. A Ludwig Múzeumban felfedezhetjük izgalmas, fekete-fehér geometrikus és lágyvonalú kompozícióit is, ezek egyszerûségükben is erõteljesek és ma is aktuálisak (Absztrakciók albuma, 1928-1932).

Frantisek Kupka Tanulmányok a Pont körül címû képhez, 1911-30 Fotó: Rosta József

A Négy fekete-fehér történethez (1911-25) készített, 37 darabból álló, összegzõ igényû tanulmányában, mintha "éves beszámoló jelentést" készítene, dokumentumokként rendezi sorba az általa addig használt motívumokat. Az organikus formák megjelenítésekor a sorozat kissé feminin vonalvezetést mutat, akárha egy textiltervezõnõ vázlatait néznénk. A geometrikus munkák olykor dús szövetmintákra emlékeztetnek.

Bár Kupka mûvei nem a kubizmusból szervesen kifejlõdõ nonfiguratív alkotások, harmonikus kapcsolatban állnak a kiállításon mellette szereplõ Otto Gutfreund kubista bronzplasztikáival. Gutfreund mindössze három-négy év alatt alkotta meg életmûvét, Rodin-i érzékenységû, puhán mintázott felületekbõl építkezõ szobrait.

A minden nézetbõl új plasztikai látványt létrehozó, egymásba csúszó síkfelületek a közép-európai szellemmel átitatott kubizmus fényben gazdag, érzéki emlékmûvei.
A cseh kubista törekvések külön fejezetet érdemelnek a modern mûvészet történetében.

E korszak egyik "sztárja" látható most Budapesten. A kiállítást Jan és Meda Mládek több évtizedes gyûjtõmunkája eredményeképpen élvezhetjük, ami egyúttal azzal a tanulsággal is szolgál, hogy a kulcsfontosságú mûvészek alkotásaiban manifesztálódó periódusok elemzése és gyûjtése a második legfontosabb dolog egy-egy oeuvre életében.