Ötvös Zoltán fiatal mûvész. Diplomája alig két éves. A Dovin Galériában kiállított nyolc festmény három, egymástól meglehetõsen eltérõ stílusa nyilván a pályakezdés, a "saját út" keresésének következménye. A mûvek három, ha még oly rövid, de jól elkülöníthetõ alkotói periódus eredményei.

A legkorábbi képek 1999-bõl valók. A nyolcvanas évek újfestészetéhez köthetõ pasztózus, barna színek uralta tájképek kissé komor hangulatát jól oldja a kitûnõ érzékkel alkalmazott világoskék. Itt valóban a remény színévé válik: a kietlen, kihalt tájak a ragyogó kék ég alatt talán majd kizöldülnek egyszer. A látvány persze nem ennyire konkrét vagy didaktikus. A kompozíciók az absztrakció határán állnak. Egyes foltok inkább önmagukban értelmezhetõk (és szépek!), mint a kép elemeiként.

Ötvös Zoltán Hullámtörõ, 2001, olaj, fa · Fotó: Rosta József

Merõben eltérõ a második periódus képeinek stílusa. A mûvész ösztöndíjasként Marseilles-ben töltött egy évet. Ekkoriban készített képei tárgyilagosabb nyelvezetûek, ennek ellenére sokkal messzebb állnak a valóságtól, sokkal távolságtartóbbak, mint a korábbiak. Kitûnõ kiindulópont a teniszpálya vonalazása, mint geometrikus kompozíció. Ez a rajzolat mindenkinek nagyon mélyen beivódott a tudatába és épp ezért fokozottan asszociatív. Az üres küzdõtér csendje rendkívül intenzív. Ahogyan a vonalak jelek, ugyanúgy válik jelképszerûvé a kompozíciók többi eleme is. A Szélcsend és a Holdtölte címû képeket szûkszavúságuk teszi emblematikussá, erõsen szimbolikussá. A fehér vonal jelenik meg a Dél címû mûvön is, mely salakszínû alapjával is utal a teniszpályára, bár a kép felsõ részében egy kamion áll és a fehér vonal inkább útjel. A realisztikusan megfestett látványt megint csak a lecsupaszítás, a minimalizálás teszi valószerûtlenné. A kép nem az, amit látunk, hanem ­ akár egy barokk allegória ­ csak utal valamire. De ez a valami alig felfejhetõ.

Ötvös Zoltán Dél, 2001, olaj, vászon · Fotó: Rosta József

A két korábbi nyelvezet afféle ötvözete a harmadik, legutóbbi szakasz. Visszatér a vastagabb festékréteg, az erõteljes ecsetkezelés. Visszatér a természeti táj, de immár sok, élénk színbõl komponálva. A színek intenzitása Csontváryt idézi, ám a kompozíciók nem teljesen megoldottak. Leginkább a valósághoz fûzõdõ viszony nincs tisztázva. Leíró festészet vagy szimbolikus? Valós táj vagy mesebeli? A válasz nélkül a mûvek értelmezése nem lehetséges.

Nem tudni merre folytatódik, milyen irányt vesz ez az alkotói pálya. Az összkép tehetségrõl tanúskodik, ami azonban még nem forrott ki teljesen, sok a tisztázatlan kérdés. A fiatal alkotó szerencsés, hogy megfelelõ galeristát talált. A rendszeres kiállítási lehetõség olyan kihívás, a szakmai asszisztencia olyan támogatás, mely nagyban segíti a mûvész pályáját, saját útjának meglelését.