Nem érdekes az a mûvészet, amely elrakható vagy elõvehetõ. Nem érdekes a mûvészet, amely mûfaji korlátok között mozog. Nem érdekes az eladható és kiállítható mûvészet, nincs értelme reprodukálható mûveket létrehozni. Az új képfajtákat, digitáliákat alkalmazó mûvészetnek nincs piaca, nem akar megnyerõ lenni, nincs kedve energiáit anyagba és formákba fektetni. Ez a mûvészet nem megfogható, a tárgyak a mûvészet velejárói, de nem céljai, s nem meghatározói. A mûvészet létrejöttének titkos pillanatai gondolati, illetve szellemi szinten érhetõk tetten, ezek a pillanatok vetülnek azután különbözõ dimenziókkal rendelkezõ formákba, mozgásba, színekbe vagy tárgyi összefüggésekbe. A mûvész felelõs személy, egyetlen valódi tulajdona a saját személyisége, tulajdonságainak birtoklása és szellemi szabadsága feletti rendelkezés. A mûvész kötelességének érzi a szellemi szabadsága gyakorlását, tehát azt gondol, amit akar. Nem gondol olyat, amit mások akarnak, sem olyat, amit mások gondolnak.

A gondolatai természetes módon hatnak a cselekedeteire, így tehát azt csinál, amit akar, azt mond és azt ír, amit akar. Ha már elege van a mûvészetrõl alkotott unalmas konvenciók ismételgetésébõl, akkor új konvenciókat hoz létre.

Szellemi szabadsága egyúttal képzeletének felvállalható szabadsága is. Attól igazán szabad a képzelete, hogy a felvállalhatót egyúttal fel is vállalja. Képzeletének szüleménye ezáltal önmaga megvalósult, természetes leleplezése. Személyiségének ismeretei alapján önmagát újra és újra leleplezi, éppen énképének innovatív tulajdonsága miatt képes arra, hogy mûvészetét is folyton újraalkossa.

Memo Luna, álnevén Lipovszky Lél Keve, designer de olyan mûvészeti projekteken dolgozik, amelyek az elitmûvészet kérdéseire reagálnak az internetes designer szubkultúra eszközeivel.

"A kifejezetten interneten kifejlõdött sajátos popkultúra és a mûvészet demarkációs vonaláról indukál érzékeny felvetéseket a mûvész mai identitásával kapcsolatban, másfelõl az internetes szubkultúra sekélyes gondolati sémáit próbálja provokatívan stimulálni." Memo Luna nem ismeri a mûvészeti konvenciókat, illetve csakis az önmaga által megalkotott konvenciókat ismeri, melyek lényének innovációs jellege miatt folyton változnak. Így Memo Luna meghatározására igen kevés esélyünk van. Egy személy vagy több? Mesterséges vagy természetes intelligencia, netalán Agota Kristof gyermekalakja, akinek gátlástalanul jól kitalált gyermekkora van, egy minden részletében kidolgozott hazugság, vagy esetleg egy Paul Auster regényben talált név? Mennyiben vakmerõ kísérlet Memo Luna alakját egy önmagát folyton újjáalkotó képzelet outputjának tekinteni, és mennyiben vad asszociáció valóságos személyként elképzelni? Kérdésünkre a választ saját gondolati szabadságunk, felvállalt szabad képzeletünk rejti. Érezzük magunkat felbátorítva arra, hogy a megidézett lehetõségek között elképzelhetõnek tartsuk a szabad átjárást. Memo Luna arra kéri a befogadót, hogy ne firtassa folyton azt, mennyire elmosható, milyen keskeny vagy éppen széles a valóság és a képzelet közötti határsáv. Tegyünk kedvünkre és az Õ kedvére!

Lipovszky Lél Keve - álnevén Memo Luna - fiatal képzõmûvész, titulusa szerint mûalkotásokat hoz létre, még akkor is, amikor mindez senkit sem érdekel. Megengedi magának a saját személyisége feletti rendelkezést, gondolataival való szabad operálást. Az élet és a mûvészet közötti kapcsolat kereszttüzében reflektál. Mûvei az analóg világban megfoghatatlanok, mivel csak digitálisan érhetõk tetten. Mûvészetének léte elvont, hard- és szoftver függõ, materiálisan chipekben millimétereken hordozott információ, tehát az áramkörökig csupaszítás után, paradox módon éppen matériája miatt "képzelet". "Hard- és szoftver hiányában vagy áramforrás nélkül új képfajták és interaktív technikák az analóg evilágban megszûnnek létezni."² Érthetõ tehát munkáinak fonák helyzete, miszerint már a létrehozáskor is csak egy elvonatkoztatott létben léteznek. Az efféle létezésben aztán végképp azt csinál, amit csak akar, a Memo Luna által létrehozott Lipovszky Lél Keve, vagy éppen fordítva. Mindenesetre valaki a popkultúra eszközeivel a magas mûvészet nyelvén tükörképet állít a mûvészet azon problémáinak, amelyek egy kevésbé elvont létben léteznek. Memo Luna azt írja web site-ján, hogy "az internetes szubkultúra sekélyes gondolati sémáit próbálja provokatívan stimulálni". Valóban, mûvei amelyeket a www.memoluna.hu site-on keresztül megtekinthetünk ennek a szubkultúrának a nyelvét alkalmazzák. A magas szintû technikai tudás és vizuális érzékenység tulajdonképpen a mûvészi szándék és a projektek teóriájára bólintva szégyeníti meg a web site-kon alkalmazott üres és unalmas vizuális hatások tömegét. Most, amikor látásunkat és gondolkodásunkat folyton befolyásolják a világban felgyülemlett képek és szövegek, formailag hasonló köntösbe bújtatva a negatív vizuális hatásokat kritizálja egy másik vizuális hatás. Pusztán az észrevételezés a feladatunk, ami ha belegondolunk nem is olyan kis feladat elfáradt érzékszerveink és folyton csalódni kényszerülõ képzeletünk számára. Bár az internetes vizuális hatásokra reflektál Memo Luna, mégis van ebben a cinizmusban valami egész egyszerûen a mai képzõmûvészet egészére vonatkoztatható mechanizmus. "Az új képfajtákat és interaktív technikákat alkalmazó mûvészet mondanivalója eszközéül olyan médiumot választott, amelynek egyik legfõbb jellegzetessége a temporalitás."³

Ez a választás olyan gesztus, amely nem kizárólag a reprodukálható, eladható és kiállítható mûvészet ellen szól, de felvállalja a mûalkotások ideiglenes attitûdjét is. Nem hiszem, hogy az interaktív technikákat alkalmazó mûvészeket minden esetben foglalkoztatná az a mûvészetelméleti probléma, amely a múlandóság és tartósság kérdését firtatja az új évezred küszöbén. Mégis az olyan személyeknek, mint Memo Luna, akik már személyes életterüknek tekintik a virtuális teret, idõvel számolniuk kell alkotásaik megfoghatóságának - tetten érhetõségének, létezésének és fennmaradásának - problematikájával. Ha pedig kénytelenek és képesek számolni e ténnyel, egyúttal döntésüket is felvállalják. Ez esetben szándékosan készítenek internetes mûveket, bizonyos tekintetben elfordulnak a hagyományos mûvészeti mûfajoktól. A mai mûvészetben megfigyelhetõ egy olyan tendencia, amely a mûvészet intézményessége ellen szól, amely a galériákból való kimozdulásra buzdít, amely a mûvészet életközeli megjelenésére, ezáltal a kortárs mûvészet köztudatba vonására apellál. Egyszerûen közeledni szeretne a befogadóhoz, méltó helyet teremteni magának ebben a kulturális köztudatban. S hogy láthatóvá és ismerhetõvé váljon, a kortárs mûvészet képviselõi hajlandóak populáris eszközök segítségével szólni az elitmûvészet problémáiról. Memo Luna és Lipovszky Lél Keve nem volt mindig designer, sem számítógép felhasználó, egyedül képzõmûvészeti törekvései voltak határozottan jól körvonalazhatók, tárgyakban, színekben, gesztusokban manifesztálódók. Egy idõ után éppen a képzõmûvész elõtt megmutatkozó lehetõségek kibõvítése, illetve bizonyos mûfajok egyénre szabott kiüresedése, valamint a mûvészetnek az élt és tapasztalt világ körforgásába nehezen beilleszthetõ volta miatt fordult LLK a populáris mûfajok eszközeihez. Éppen a kortárs mûvészet eladhatatlansága miatt akar semmi esetre sem eladható, semmi esetre sem reprodukálható és megfogható mûveket létrehozni.

Memo Luna weboldalán jelenleg négy projekt tekinthetõ meg. Mindegyik olyan problémafelvetésekkel operál, amelyekrõl külön-külön is érdemes lenne egy hosszabb lélegzetvételû tanulmányt készíteni. Ez az írás inkább Memo Luna munkáinak jelenlétére, azok periférián való mozgására, valamint az általa képviselt mûvészi attitûdre kívánja felhívni a figyelmet. S ha már felhívta a figyelmet, talán kíváncsiságot is ébreszt a projektek alaposabb szemügyre vételezéséhez.

Talált mozgásminta mentén szervezõdött a New Iconography címû munka. Egy háromdimenziós modellezõ program egyik kis csomagjában mozgásminták találhatók, segítséget nyújtva a valóságot modellezni vágyó számítógép felhasználók részére. Õk azok a mindenre elszánt ifjak, akik hátat fordítanak az egyik valóságnak, mert szeretnék számokból, jelekbõl, algoritmusokból újraépíteni azt. De van a valóságnak egy olyan szereplõje, akit nem lehet újramodellezni. Mozdulataiban, egyéniségében annyira összetett, hogy csak átültetni lehet, egyik valóságból a másikba. Az emberi mozgást, éppen ezért le kell fordítani a virtuális valóság nyelvére. Erre alkalmas emberekrõl egy bizonyos program segítségével mozgásmintákat vesznek, amelyeket a számítógép a bejövõ koordináták alapján a késõbbiekben bármilyen elegendõ pontokkal megadott objektumhoz képes hozzárendelni. Ha a virtuális valóságban is szükségünk van "élõ" emberre, akkor nincs más dolgunk, mint kiválasztani a megfelelõ animációs kulcsokat. A standard mozgásminta kollekcióból mindenki kedvére válogathat, futás, ugrálás, balett, séta... "A járás, ugrálás, szaladgálás és sok más hétköznapi cselekvéssor rögzített jelenetei között bukkantam rá az általam kiemelt mozgásokra, filmekbõl ismerõsnek tûnõ kivégzésjelenetekre. Gazdag a választék a fejbelövéstõl kezdve, a hátulról bekapott sorozatig. Számomra meglehetõsen bizarrnak tûnt egy standard mozgásminta kollekcióban a kivégzések jeleneteinek szerepeltetése, ezért ezt a kontrasztot használom fel, és részletezem ebben a öt perchez közeli projektben."⁴

A Repetition 19 site-on található hét mû technikailag a mozgókép és állókép határán egyensúlyoz, mivel a munkák összességében egy digitális naplót alkotnak, az idõ kérdése, a temporalitás itt többszörösen is felmerül. Felfogható-e eseménynek két fázis folyamatos ismétlése? A mozgókép és állókép határain lévõ vizuális töredék csak két fázist, állapotot ismétel, folyamatosan egy absztrakt idõt létre hozva."⁵ Az ezen az oldalon található Naponta felkelek N.1-2 projektek a mûvész életterébõl vett állóképeket digitális eszközökkel a mozgókép határáig mozdítják el.

A kettõ közötti légüres térben egy abszolút jelen idõ meghatározását kísérli meg. Egy videómûvész számára valóban elsõdleges alapanyag az idõ, de úgy tûnik nem csak Bill Viola számára vált szükségszerûvé mûvészeti kontextusban beszélni az idõrõl, Memo Luna munkáiban ösztönösen érez rá az idõ problematikájára, mindezt egy olyan eszköz segítségével teszi, amely éppen az idõvel áll állandó versenyhelyzetben. Lipovszky Lél Keve bár tevékenységével elfordul a hagyományos mûfajoktól, munkái jelentésrétegeinek kibontakoztatásában többször használ a képzõmûvészetbõl jól ismert szimbólumokat.

Az Albrecht Dürer metszetein és akvarelljein szereplõ növényeket a Digitalgrass site bizonyos algoritmusok segítségével szaporodó, növekvõ digitális növényzetté alakítja. "A digitális fû hulladék, szemét. Analóg a felhalmozódó képi információk salakjával, kitölti a teret, elfoglalja a képernyõt, elvonja a figyelmet és az erõforrásokat. Vég nélkül duplikálja magát, szaporodik."⁶

A negyedik projektet - Perfect body - egy felkiáltójel nélküli felszólításnak is vehetnénk, work with the perfect body. A popkultúra okádja magából azokat a jeleket, amelyek önmagunk tökéletesítésére hívják fel a figyelmet. Mára divat lett a tökéletes test, de még ettõl is tökéletesebbek lehetünk. Gyávák és bátrak, kis lépésenként elõre: fitness centerekbe, szoláriumokba, mûtõasztalokra! Bizonyára a tökéletességnek és természetességnek is vannak fokozatai és mivel minden viszonyítás kérdése, nem gyakorolhatunk értékítéletet azok fölött, akik a tökéletesség mércéjét magasabbra helyezik. A felhívás ebben a mûvészeti kontextusban mégis többértelmû, fõképp azért, mert a weboldalon látható pontos koordinátákkal megadott pontokból és vonalhálóból álló láb egyértelmûen Krisztus lábára utal, mint az egyetlen tökéletes testre. A monitoron kivetülõ állókép egy vérrel össze-vissza maszatolt papírlap képzetét kelti, ugyanott a mûvész valószerû lába a tökéletes test pozitúráját igyekszik felvenni. A vérre emlékeztetõ textúrát azonban érdemes alaposabban szemügyre venni, mert a rejtett, apró utalások, fordított feliratok, szövegek az értelmezés többszörösen összetett és mélyebb rétegeibe vonzák a befogadót. A képen tükörírással megjelenõ camouflage és mime felirat a kép mögött vagy a test mögött, azon belül létezõ olvasóra utal, beteljesítve ezáltal a szavak jelentését - a test csak álca, mintázat, a tökéletes testre való törekvés pusztán a környezethez való kényszerû alkalmazkodás - és elõrevetítve a tökéletességre való törekvés értelmetlen mivoltát is. Így Memo Luna ismeretlen személye sem meglepõ, hogy az önmagát alakító, "saját testén" sebeket ejtõ és közben a hiábavalóságon töprengõ mártír szerepébe kényszerül. Bár ez utóbbi site jelenleg még készül, a késõbbiekben viszont ajánlom mindenki figyelmébe.

Úgy tûnik Lipovszky Lél Keve azaz Memo Luna valóban leleplezi önmagát, rendelkezik személyisége felett, felvállalja képzeletét, mûvészetét pedig folyamatosan újraalkotja.

Memo Lunának olyan mottói vannak (amit persze LLK-tõl lopott), hogy lassú víz partot mos, hogy sok beszédnek sok az alja, meg a kevesebb több.
A kevésbõl indul ki, inkább gondolati, mintsem érzelmi ember. Egy füzetlap margóján mozog, de oda teszi a megjegyzéseit, ahová mások esszéket írnak. A füzetlap meg nem is sejti az õ létezését, a margón függõlegesen mozgó valami, mindig egy margónak látszó vonal marad.