"Nyomában" - mert oly leheletszerû elemiség ez az életmû. Kevés híján azt mondtam volna - dolgában. Mert, bocsánat, több mindenfélében paradigmatikus is. (Ha jól értem ezt a szót. Példa erre-arra, de nagy pontossággal, hát nem erre-arra elkószálva.) Elsõsorban az egységes mivoltában. Úgy, ahogyan a mi Veszelszkynk is az (ekképp, ennyiben, bár külszínre inkább - tévesen - a pointillizmushoz hasonlíthatóan; mondom, érdemben tévesen).

Most azt mások, másutt (itt) megírják nyilván, milyen nemzetközi elismerés "fémjelzi" már Cy Twombly munkásságát; a fém kétszeresen is balga szó, mert anyagszerûségéhez végképp nem illik semmi él, bonthatatlan felület, krómosság, ám rozsda se, másfelõl meg, aki tudta, rég tudta róla, amit tudni kellett róla már rég.

S itt térnék ki mégis a "dolgában" fogalomra. Türelem rózsát terem, mondom ugyanoly blõden így, mint amilyen a "sapienti sat" megközelítés; most, Cy Twombly dolgához érve, most van az, hogy nem bánom korábbi - esetleg gyarló - gyakorlatomat. Azt ugyanis, hogy mintha könyvespolc elõtt gurulókocsiztam volna, aztán leemelve egy kis Art Todayt, némi Thames&Hudson-forma népszerûsítvényt, and company, felületesnek és elkötetlennek rémellhetõ dolgokat idéztem, halmoztam, jobb utcaseprõ, mielõtt rátértem volna, erõm és vad elfogultságom, netán idegenkedésem jegyében "a tárgyra". Jól tettem, hogy így tettem, mert ez Cy Twombly dolgában, de úgy istenigazából, végre haszonnal és érdemleg bejön.

Pillanatok alatt végzünk vele. Hogy mirõl is van szó, ily módon.

Kedvtelve lapozgatott két könyvem, "a Lucy Smith" és a Movements in Art Since 1945 ("a Lucy Smith" = Art Today) egy árva kanyi szót nem tartalmaz Cy Twomblyról, aki pedig sz. 1928. április 25., és a könyvek megjelenésének idején minimum harminc (valahány) éves volt, életének és életmûvének jószerén fõ és meghatározó színhelyére Rómába költözött...na pardon, és na ja. Nem vissza Ámerikába, mint (egyébként elsõ számú kedvencem) Ellsworth Kelly. Nem, e két említéshiánynál még szebb, megtetézõjük mintegy, a DuMont Dokumentumok jelesménye (sic!), a szintén (bár kedvetlenül) idézgetett Murken-Altrogge & Murken mû, a Prozesse der Freiheit, náluk már az idézõjel, alcíme szerint "Az expresszionizmustól a soul és body artig", illetve Modern Festészet kezdõknek (hm!!).

Cy Twombly	Cy Twombly Natural History I., részlet, 1974

Azt olvashatom itt (megj. éve 1985!!), hogy a graffiti-festõk (szempontunkból mindegy) ismét áttörték (vón) a "magas" és a "populáris" mûvészet erõdvonalait etc., s közvetlenebbül, átéltebben (?), mint az Art Brut, írjuk így, spontánságot, vizionáriusságot (tessék?!), vadságot, zabolázhatatlanságot (kötetlenséget) kínálnak, "és népközelibbek" (emberközelibbek, népszerûségre alkalmatosabbak stb.), "mint Cy Twombly kalligrafikus mûvészete, mely a maga elitista mûveltségapellációjával a Boldog Kedvesek kenyere", szabad, értelemhû fordítás, mert hogy a teljes életrül vagyon ottan (graffiti) szó.

Mentse mindezt a "kezdõknek"-megcélzás. Különben egy szocreál tankönyvben is megállná méltó helyét.

Megdöbbenteni azért megdöbbentett. Ahelyett, hogy nyersebb szavakkal minõsíteném a minõsíthetetlent, eltûnõdöm csöndben a vizuális mûvészetnek nem csupán szavakkal-esedékes-bemutatása néminemû reménytelenjén (mindnyájan hódolunk e valõrnek, Ad Reinhardt legyen a talpán, aki akár kiáltványszerûséget is mai hitellel tud adni megannyi hasonló - épp ez az, az õ szövegeinek elemi, mégis szentül mókás elemiségéhez nem hasonlók! - után), és azt is hozzáteszem, már beírva, hogy a legszebb Twombly-méltatások egyike is, épp a mûvész tollából, mintegy (lelke leképzésébõl, lelkedzésébõl, na szó szerint nem), igen nagy hangzatossággal és "lírai meghatódással", közhelyes általánossággal zárul, valamint azt sem találom különösen meggyõzõnek, hogy a tao tömör és klasszikus, könyékszaggató meghatározását biggyessze oda önmagára adó mûtörténész egy másképp nem is rossz Twombly-ismertetés végére.

Ismétlem, ilyen leheletnyi értékekbõl nagy elemi erõvé "rendezõdõ" mûvészettel a szakma általában (jól láthatóan/szokásosan) baj(ok)ban van. Hagyjuk is ezt ott, ahol.

Salzburgban - Trakl városában - 1996 egyik szép évszakában volt Cy Twombly-kamarakiállítás, mondjuk így, grafikai (és szeriális grafikai). bár hát naplójegyzet-lapoknak is nevezhetõ egy-egy betû-, szám-, szövegfirkás mûve, és tervrajzrészletnek, netán nyílászáró-szerkezet-rajzolatnak pár másik, miközben a fedelekre, tetõablakokra zuhogó esõt is érzékeltetik a mérnöki egyenességû vonalak, s Paul Klee alkalmasint vázlatfüzeteiben, tananyagtervei közt õrizte volna csak egyikét-másikát e sugallatos munkáknak. (A pontosság kedvéért: konceptszerûségük ellenére is sugallatosaknak.)

Jó pár tulajdonságát felsoroltuk itt a Twombly-jellegnek, s ha hozzátesszük az alapok-árnyalt-monotóniája plusz enyhén meglobogó élénk színfolt "jegyét" (motívumát), meg a betûk kinagyított, nevekre (fõleg antik, klasszikus nevekre) történõ utalását, a plasztikákon kívül már jellemeztük is az oeuvre-t.

Badarság "lírai"-t kiáltani, ugyanígy mondhatnók a "filológiai"-t, vagy a "natúrhistóriai"-t is. (Görög-római nevek, ill. gombák stb.) Messze a graffiti-firkamûvességtõl ez az artisztikum. Amaz inkább pop jellegû, itt a való élet tényleges firkaszerûsége dominál, az, ahogy egy napunk alakul, az, ahogyan válaszolgatunk, szórakozottan jegyzetelünk, egy papírlapon valami "mást" folytatunk, mint amit elkezdtünk (levelet kezdtünk, számokat írtunk, a számok alá színfoltokat pacáztunk, karikáztunk-oválisoztunk, már némi tudatossággal a végeredmény felé nézegetve, végül összevissza, de az elemek összefüggésében raktunk pontokat, írtunk majdnem kivehetetlen numerusokat, örvendtünk (alkalmasint) egy-két élénk szín vonalainak, aztán kész. Kész például a Quercus Illex címû munka (a Natural History, Part II. portfóliójából, színes litográfia, 1975/76; kajánul írjuk a dátumot...) Nem vájtfülûeknek. (Vájtszemût nem mondhatunk, az még nagyobb képtelenség.)

Cy Twombly Cím nélkül, 1955

A Gombák (1974), hogy még mindig a grazi kiállítás anyagánál idõzzünk, az egymás mellé illesztett papírok milyenségét is kifejezõ- ill. kompozíciós elemként használja, aztán mert egy jegyzetlapocska "kockás", hát négyzetrácsot rajzol a festõ, a gombák meg ismét realisták és vonal-örömûek, fakók és színesek, véralvadék-színtõl pirosig, a "jegyzetek" nyilvánvalóan annyit fejeznek ki a természettudományból, mint a piacból, vagyis akár ha "Hurtybuttypöftyi C2G"-t írna áruja mellé egy eladó, de gyönyörûségesen. Lenyûgözõ szabadság sugárzik a Twombly-jegyzetrajzokból, azaz: épp ez a kötetlenség gyönyörû "bennük". A színek fantasztikuma, holott... klasszikusan: "ilyet mi is bármikor tudnánk". Hát épp ez az.

Mindnyájan örök Twombly-epigonok vagyunk. Az egész világ az ("fakturásan", feltúráztatás nélkül).

Edwin Parker Twombly, sz. Lexington (Virginia),

Cy a legendás bézbóljátékos, Cy Young okán lesz. Furcsa véletlen: lexingtoni iskoláinak végeztével a georgia-i Rome-ban lesz növendék, aztán a bostoni Museum of Fine Arts tanulója. 1951-52: megismerkedik Rauschenberggel (valamit gyorsan: az a bõ fél évtized, amivel C.T., a továbbiakban csak így, Ellsworth Kellynél fiatalabb, döntõ). Nevezetes fordulta: Black Mountain College (sapienti...) Észak-Karolinában, a nálunk kevésbé ismert kiváló Ben Shan és a nagyon ismert Motherwell tanítványa. 1951: elsõ szólókiállítása Chicagóban.

1952: Rauschenberggel az E.Á. déli részén utazgat, Kubába látogatnak. Közös kiállításuk, Stable Gallery, New York, 1953. 1953-54: katonai szolgálat. 1955: már máig nevezetes képeinek születése. 1957: már második utazása Rómába (Itália). 1958: római kiállítás. Elsõ kereskedelmi siker, Milánó. 1960: Rómába költözik, nagyformátumú munkák, színesség, görögség, barokk (!). 1962-bõl (-re) datálja a grazi katalógus az új képformátumot: négyzet-alak, fakóbb, sápadtabb paletta. Szürke alapozású képei. (Maradandó jegy.) 1970-es fõmûvek (Cím nélkül).

Nehéz is címeket adni C.T. képeihez. Leszámítva a késõbbi, egy-az-egyben klasszikus nevekbõl formáltakat. 1973-ban már berni retrospektív. 1979: Whitney Museum, úgyszintén. Szobrai Krefeldben (már ugyancsak retrospektív). Mindezt "szakszerû" értékelésének témájához (DuMont-könyv). Baden-Württenberg. És egyre Itália. Két ciklus: A Négy Évszak. 1994: New York, MoMA, retrospektív. Életrajza erõteljesebben szakmai.

És Itália, Görögország. Fix nívó.

Firkák. Az erõteljes vonal-oda-vissza, erõteljes alapozással. Nagy hangsúlya van a "szürkés" alap majdnem-monokrómjának. Ha a firkát "leemeljük" képzeletben, még leheletnyibb (kevesek kenyere? gúnnyal mondjuk), fizikai lényegisége ellenére intellektuálisnak is nevezhetõ. S nemcsak a zeneszerzõ John Cage, a poéta Charles Olson szellemközelsége (Black Mountain...) miatt. Remek szerencséje volt a kimagaslóan tehetséges C.T.-nek. A Nagy Absztr. Generáció(k) sorra gyakorlati vagy szellemi segítõi.

A legnehezebb lehetett a Robert Motherwellel "szemben" kivívni szellemi függetlenségét. Ennek fizikai alapja lehet: C.T. nem kollázsos alkat.

Cy Twombly Virgil, 1973

Franz Kline nagy "gerendavonásait" is kerüli, de totalitásukat (fogalmazzunk kurtán-durván) hasznosítja. Idézzük fel a további neveket: Newman, Still, Rothko, Reinhardt, Kooning, Pollock. Gondolom, Kellyhez nem sok köze lehetett. Más jegy.

A fény nagyon fontos. Összesen ennyit lopok ki a grazi katalógusból. Az emberi közmegegyezés nem arcok, tájbomlások-fúlások formáiban mutatkozik, de számolócédulása, firkálmányosan. S így "maga a firka", az oda-vissza, oda-vissza már-már tárgyi. És már-már közlendõ (saját leleményem, remélem), hogy a tárgy nélküli firka jószerén ugyanannyit fejez ki, mint a szám és a betû, vagy fordítva. A festõi közlendõ szempontjából, mármint.

És hozzá az alapozás. Ami mindent eldönt. Amitõl a szürke firka (például) majdnem plasztikus teret kap. Vagy egy-egy barnás-okkeres tetõre-zuhog-az-esõ rajza olyan, mintha inkább a tetõ terve lenne, szöveg van alatta, van a két kép-rész "köztes sávján". Evidensen tolul fel a szintén délvidékes Ben Nicholson, ám õ klasszikus konstruktivista még (ehhez képest/fakturásan bár).

Ezt itt nagyon tömörre kell fognunk; túl ne beszélõdjék. A klasszikus rendben (nesze neked klasszikus rend, ha annyi az) már-már ál-mûszaki-rajzban, merev, mégis "költõi" barnás-okkeres zuhogásban (vagy tetõ-ferdületben) hirtelen feltûnnek a kuszaságok. A széthajló, kicsit lilás, kicsit kékes, fõ az, nagyon más rohanások, firkák. Rohanások, igen, a firkák rohanások.

A rohanás és az árnyalatosan megcsinált alap (háttér) kontrasztja, egy-egy váratlan vörös kilobogás, ugyanilyen helyi értékkel barnás-feketés-rõtes folt, elszálazott fröccsentés (de ha van anti-pollocki, hát ez, C.T.-é, az!), lassan elfogadott plaszticitás (abból jön, hogy a festék "azért mégis" anyag, domborul), minimalista hatáseszközök, a minimalizmusra még csak kacsintva se.

C.T. nagyságát alkalmasint az is adja, hogy a XX. században görög-római teljességet tud megvalósítani, intellektualizmus nélkül is filozófiát.

Mintha a szókratészi "megbeszéljük, felelj!" öltene rendre kép-alakot. Betûs név-mûveit ehhez képest nem is tudom annyira kedvelni. (Ki hogy van vele...)

Egy post-Tàpies, is. Anyagtalanodva.

És mindketten teljesen önállóak. Egyenrangúak? Vagy egyképp könnyûnek, kevesek-kenyerének ítéli õket a megcsontosodottság?

Talán C.T. még Tàpies-nél is alapvetõbb. Elõnyére van, ami mûveibõl elmarad, amit kihagyhatónak ismer fel. Kihagyhatónak felismerni: a legnagyobb felismerések némelyikéhez vezethet.

Nem vitás, kell hozzá a késõbbi kényeztetés-esély. Eredendõen. (Nem kiharcolandóan, mint a kelet-közép-európai. Sajnálatos, de objektíven igaz.)

S nem C.T. valõrjei leheletnyiek, nem. Elemiek azok, a leheletnyiség el nem hagyásával elvegyítve, együtt.

Mindebben a Nicholsonénál eredendõbb mediterránság, a Kellyénél (minimum C.T.-vel egyenfontosságú-rangú figura!) csekélyebb franciásság; érdekes, zenei hasonlítás mondja a legtöbbet róla. Érzékibb, mint Webern. Akkor: Cage? Talán...

Az érdemi C.T., akit magam a Prestel Verlag angol nyelvû albumából (Paintings- Works on Paper - Sculpture) ismerhettem meg, már a kötet címlapján, aztán a belsõ bevezetõ mûbõl sugárzódva is a következõ "alapismérvekkel" szembeszökõ:

formák tagolása,

színek visszafogottsága,

vonalvezetés és "folt-felrakás", húzás és kenés nagyon erõs harmóniája,

"már láttam valahol a valóságban", még-nem-láttam-mûben eredendõsége, eredetisége.

Ahol ennyi minden megvalósul, a korábbiakban említett elemmel párban (a firka ér annyit, mint értelmünk produkciója, a betû, a szám; a betû és a számjegy keresetlenül is firka, nem lepusztítva, nem minimalizálva, nem poénkedve etc.) - ennyi mindennek az együttes, egyidejû-terû megvalósulása a szelídség tagadhatatlan jegyei ellenére is a legnagyobb mûvészet térképét adja, képzetét kelti. S nem csatlakoztat.

Cy Twombly Cím nélkül, 1971

A kötet esszéíróinak - Nicholas Serota, Harald Szeeman, Roberta Smith, Demosthenes Daavetas, majd a "vitázóknak", azaz hogy akkor Frank O’Hara, Pierre Restany, Roland Barthes - tömérdek valós és (egymáshoz viszonyítottan) virtuális igaza van, s mert a kötet jól elérhetõ lehet még, nem is "kölcsönzöm ki" tõlük ezeket. Az írott festõi nyelv etc. - próbáltam eddig is itt a magam módján, kútfejébõl, benyomásai alapján megfogalmazni e roppant eredendõen képi "valóság", képi "világ", érzékletesség fogalmi utó-állványozás-rendszerét. Az olvasó mégis hadd tudjon róla, hogy nem "csak úgy" a klasszikum nevei szerepelnek C.T. egy-egy (akár teljes) ciklusában, festményeken és rajzokon, hanem hogy Homérosz, Vergilius etc. Rendszeres, beható tanulmányozása, számára-nélkülözhetetlensége jószerén ihletforrás. És mégsem gondolati fogantatású a festõi életmû. Szó sincs "boldog kevesek kenyerérõl-kalácsáról". Természetes, hogy idegenkedések az erõs jelleg okán mindig is adód(hat)nak. Ám C.T. mûvének különöse, hogy végképp nem erõsködik a jellegével, nem tolakvó, nem akar elsöprõ lenni. Inkább visszafogottan omnipotens. (Bocsánat/ Mindent-átható. Mert áthatott "õ" maga.)

Turner neve beugrik a színvilág láttán, a velencei képek (Itália megint), sõt, a tengeri jelenetekbõl is ez-az. C.T.-nél nem csupán a "tablós" állóképszerûség, mintegy "a jelek csendélete" domináns szerepû, nemcsak a végtelenül megfoghatatlanba játszó átmenetiség(eknek is örök sorjázáása), de a zúdulás ugyanígy.

Az átlósság. Csak ez az átló annyira szétszálazott, inkább egymásra-rétegezõdõ, egymásba bomló, egymásból kioldozódó, csusszanásában megragadt, megkötõdött. Sosem kövült, inkább jeges-felé hajló, de nem, az a konkrét de Staël-csendéletek jellemzõje, hadd legyen szabad: minimum egy kategóriával lejjebbi elem(iség) a végsõ rangsorban. Ám nem akarok ezzel a reménytelen mûvtöri-esszéizmus fogalomköreibe csúszni, oldalazni. Fontos a hullámos átló. És a karakteres szín az átlós képrész (durván) "háromszögének" anyagában, ellenben vele kontrasztos az alapozás (szintén kétes gyûjtõfogalom itt! Nem biztos, hogy csak ennyi, sõt, több, alapozásnál, befestetlen felületnél több a C.T. képeknek ez a tere, megfestett rész az is, vagy kevés híján ilyesmi), és ezen az "alapon" jelek is vannak szép gyakorisággal.

Meg aztán: a jelek, színegyüttesek (együttesecskék) olyasmit is sugallnak, hogy íme, hányszor és hányszor kezdõdik újra a világ. Nem?

A C.T.-mûvek belsõ "manierizmusa" majdnem mindig szerves. A kiugratott formákat - kicsit szélesebb "sáv" valahol, keretezetten stb. - már-már plaszticitás jellemzi, sõt, van, ahol nyíltan az. Vagy ablak nyílik. Az ilyesmit meg kell szokni, nem vitás, hiszen C.T.-tõl "eleve" homogenitást várnánk el, a legfõbb jellemzõt. Érdekes egyébként, hogy egy ilyen tagolt képi felületvilág elsõsorban is a homogenitás képzetét-érzetét kelti. Valamint hogy a "puszta firka" milyen dinamikusan izgalmas, ráadásul változatos!

A leírólagos - "képzõdményismertetõ" - mûtöriírásnak hamar eljönnek mindig a határai, ezeken túl: a reménytelenség. Még fokozottabban csüggeszt engem, hogy Cy Twombly dolgában oly kevés a hivatkozási alapom (reményem) a közönségnél. Hanem hát Rothkót is úgy kellett "bevezetni" (köreinkbe, s vajon a szûkebb szakmán kívül bevezetõdött-e), és sorolhatnám. Az 1985-ös, a nagy Twombly-Százba (klasszikusai közé) tartozó Wilder Shores of Love legyen mégis (a fentebbi "ügyes" rávezetés után!) a részletezés kivételes példája. Majdnem fél-reális, szálazottan természethû dombocska foglalja el a kép alsó-elülsõ középterét, sötétséget sugalló fekete-zöldjeivel, elöl virító narancsával, mely mintegy az "út" (a víz?) rózsaszínjébe is átvezet, utalóan. A dombot megkoronázza (csupa gyarló szó, tudjuk) valami vöröses, C. T. által kedvelt "véralvadásos" színû virág (vagy micsoda), s mellette ott egy másik, mintha spárgára kötve sietne felé, vagy ez a madzag már a vízben van, kis gerinc. A rózsaszínességnél még halványabb az ég (rózsaszínje), és ebbe van írva a cím, az, hogy A Szeretet/Szerelem Vadabb Partjai (Wilder...) De ha kis távolságból nézzük a mûvet, a "r" (a Wilder... végén) mintha természeti elem volna, és nem zavaró a dátum sem fenn, kékes-feketével (aug 29 1984, nem értem, miért a kötetben az 1985 datálás?), és meg van kavarcolva kékesbe a halványabb rózsaszín a szövegnél, és a folyó (vagy út) mintha megint lefelé tartana, áradna, elzúdulva, tovafolyva a kis domb túlján, a dombocska mellett, azon át, vízesés talán, dús növényzettel. C.T. nem szimbolikus festõ, itt nincs az, hogy "ez az élet" (ld. Apollinaire), itt ez konkrétan az, ami, a szeretés vadabb partjait látjuk, mellettük a szeretést, mely elárad, ám el is áramlik, tova, és az ég, a fene tudja, duma.

Utalások a címek: Anabázis... Cím nélkül (Táj)... Olcsó lenne itt e táj fogalmának örök cím nélküliségére utalni. És a technikák részleteinek ismertetését ezúttal mellõzzük. Szakadékosság és ködösség. Vörösek és kékek-zöldek, rózsaszín hátterek. A tagolások örök-újrakezdésre célzó szaggatott szegélyû végletessége. A vonalak betûket-számokat idéznek akkor is, ha "csak" képzõmûvészeti-klasszikumok elemei, nem irodalmi filozófiai klasszikusok nevének, mondások szavainak részei. Mint minden meghatározó-alap-jellegû festõ C.T. is elõtte-sosem volt világot hozott létre. Miután a legútóbbi Velencei Biennálét díjazottságával kitüntette, elképzelhetõ, hogy testebb-közelbe kerülhet sokunkkal.

Ezúttal a festõ világ-fontos jelentõsége okán nem terjedelmesebbet, hanem tömörebbet kellett írnom. Nem lehet olyan egyszerûen elintézni a dolgot, hogy a Klee-Motherwell vonulat legújabb (manapság 73 körül járó ) tagjával ismerkedtünk volna. Mégis, ha valahová, errefelé tartozik. Közel-egyenrangúan, s ez nagy szó.

2001 decemberében