Meg kell mondanom, hogy ez a munka engem harmadik változatában is lenyûgöz. Nem vagyok pontos: nem lenyûgöz, hanem felszabadít, jókedvre derít, boldoggá tesz, élvezem, mint általában az olyan munkákat, amelyek maguktól értetõdõ természetességgel léteznek: elõbb nem voltak, most vannak, de mintha mindig is lettek volna. Evidenciák. Az elsõ változat egy fényképalbum volt vagy inkább könyv, amit Gusztáv idén tavasszal Berlinben, a Bleibtreu azaz a Maradjhû utcában, egy kávéházban mutatott nekem; a második egy félórás videofilm volt, egy VHS-kazetta, amit elhozott Budapestre levetíteni, és harmadik pedig ez a kiállítás, amely hamarosan Németországba utazik tovább; a könyv megjelenik, kapható lesz a könyvesboltokban; a videóból pedig, mint hallom, nemsokára rendes filmváltozat készül, amit nem csak lejátszani, de vetíteni is lehet. Külön-külön is a létezés magasabb fokára hágnak tehát, épp olyan könnyeden, mint ahogy megszülettek, szinte maguktól. Megjegyzem, hogy ez a három változat külön-külön meglepetéseket tartogat, egyik nem puszta illusztrációja, vázlata vagy tükre a másiknak, mindegyikben vannak olyan elemek, amelyek a másik kettõben nem találhatók meg. Ha az itt látható történet három fõhõsére gondolok, erre a kedves trióra, Janra, Jonra és Marie-ra, akik (haláluk után felcseperedett közös gyermekük elbeszélésében) mintha egyenesen Truffaut Jules és Jim-jébõl bucskáztak volna ide át, akkor ugyanezt gondolom róluk: összetartoznak és mégis külön életük van. Ehhez az összetartozó-különbözéshez nagyon jól illenek a Thomas Mann-regény elején található szavak: "A két ifjú barátsága én- és enyémérzéseik egymás felé törekvõ különbségein alapult. A megtestesülés elkülönülést okoz. Az elkülönülés különbséget okoz, a különbség összehasonlítást okoz, az összehasonlítás nyugtalanságot okoz, a nyugtalanság csodálkozást okoz, a csodálkozás csodálatot okoz, a csodálat pedig csere és egyesülés utáni vágyat.” Pratschke és Hámos, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot ezzel: élettársak, közös gyermekük is van - tehát nem csupán ez a most kiállított mû az -, aki Atau névre hallgat. Aki a Fremdkörper bármelyik változatát is megszemléli, az elõtt világossá válik, hogy milyen ideálisan egészítik ki az alkotók egymást: Gusztáv ezúttal egy zárt történetet mond el szépen világosan, és nem kell a fikció megsokszorozásával, felbomlasztásával és megkérdõjelezésével foglalkoznia, hiszen maga a történet kristálytisztán szól az "identitásról”, ami Gusztáv egyik kedvenc rögeszméje, vesszõparipája; Katja pedig letisztult gondolatmenetéhez olyan tiszta kompozíciójú és szép ritmusú képeket kapott, amelyek a legkülönbözõbb helyzeteket és a szereplõk környezetét - legyen az bár egy uszoda medencéje vagy házastársi ágy, laboratórium, szálloda vagy erdõ, elõadóterem, múzeum, éjszakai bár vagy kórház - úgy kínálják fel a nézõnek, mint egy friss gyümölcsöt, hogy harapjon bele. Gusztáv - majd azt mondtam: évezredes - képcsinálói tapasztalata és Katja friss látásmódja ötvözõdik itt: ideális kép- és gondolatcsere tanúi vagyunk. Kiegészítik egymást, mint férfi és nõ, a jing és a jang, a fekete és a fehér. Talán ennek köszönhetõ, hogy hiányzik ebbõl az egyáltalán nem idegen, hanem minden szegletében ismerõs anyagból minden nehézkesség: valamint köszönhetõ az egészbõl sugárzó humornak, iróniának. A forma könnyedsége abból is fakad, hogy semmilyen módon nem erõlteti rá magát a nézõre, mondhatni, szabadon választható, miközben paradox módon egy nagyon is véres történetet mond el a fiziológiai részletek iránti szinte már perverz kíváncsiságunkat kielégítve (a digitális technikának hála), filozófiai közlésekre képes, anélkül, hogy fontoskodna, vagy megszüntetné a szituációk természetességét, mivel a figurák képregény-szerû kidolgozatlansága, a fekete-fehér technika lehetõvé teszi annak a klasszikus retorikai elvnek az alkalmazását, amelyet a régiek így határoztak meg: "minden figura annál egyértelmûbben utal az igazságra, minél nyíltabban mutatja meg a nem hasonlító hasonlításával, hogy õ pusztán figura, és nem maga az igazság” - ezáltal, tehát a véres komolyságnak és az ironikusan formalizált elbeszélõmódnak a párosításával, a filozofikusnak és mindennapinak összekapcsolásával nem csak felszabadít, hanem el is gondolkodtat.

Katja Pratschke & Hámos Gusztáv Elcserélt testek - Fotó: Rosta József

A kiállítás szigorúan formális térfelosztása, ez az egyik felén fehér, másik felén fekete terem, a kettesével három falon hat tablóba elrendezett (bekeretezett és narratívan feliratozott) képek egyenként 7x7, azaz 49 képbõl álló rendszere, úgy gondolom, Gusztáv részben számmisztikai elképzeléseit tükrözi, azonban a vitrinben kiállított koponyamûtéti eszközök, amelyek közül külön a nézõk figyelmébe ajánlom a Dalgre-féle koponyacsont-fogót, a Collin-féle kézi trepanálót és az Olier-féle raspatóriumot, éppenséggel Katja nagyon konkrét (konkretista) kiindulópontjának illusztrációját szolgálják. Mint ahogy Lukács György kérdezte Kant nyomán korai esztétikájában: mûalkotások vannak, miként lehetségesek? Katja kérdése így hangzik: fejcsere van, miként lehetséges?

Katja Pratschke & Hámos Gusztáv Elcserélt testek - Reprodukciók: Rosta József

Megfigyelhetõ, hogy az egyes nagy tablók mértani középpontjában mindenütt egy-egy kiemelt kép áll, a tabló "szeme”, hogy így fejezzem ki magam, ami köré szervezõdik egyetlen nagy képfelületté öntörvényûen, újabb és újabb ritmusképleteket követve a többi kép. Tehát mindössze hat nagy tablókép elõtt állunk, és nem kötelezõ elolvasnunk a feliratokat ahhoz, hogy felfogjuk a történet lényegét: kezdet és vég, testek és szenvedély, születés és halál, házasság és elválás, találkozás és búcsú: de ami, ha így nézzük, leginkább feltûnõ, az a képek belsõ sebessége, a látható idõ - a gondolati sebesség. A mikroszkopikus képekkel is jelzett pszeudotudományos szemlélet, a felismerhetõ sorminták, a tiszta, szigorú formák, a fények, mind a sebességet fokozzák, szintúgy a szinte üdítõ hûvösség: siklik a történet elõre, mintha víz alatt történne, hat ugyan az érzelmeinkre, de nem közvetlenül. Azért nem lehet letagadni, hogy ez egy film. Film állóképekbõl. Volt már ilyen. Chris Marker hatvanas évek elején készült La Jetée-je a leghíresebb és legsikeresebb darabja ennek a fel-feléledõ mûfajnak: nyilván nem minden történet viselné el ezt a sajátos formát, nem minden képi világ alkalmas rá, kell egyfajta pontos, kissé technicizált redukció. Pratschke és Hámos megtalálták az ehhez a mûfajhoz abszolút értelemben illõ történetet: ezért is hat az emberre olyan elementáris erõvel. Két zsánerszerû állókép között kihagyott jelenetek gondolatokként születnek újjá a fejünkben: gondolati kísérletet hajtunk végre, együtt a szereplõkkel és az alkotókkal, és ily módon együtt hozzuk létre velük a filmet, a kalandot, a mesét. Brecht azt tanácsolta a színészeknek, hogy hosszabb monológ elmondása közben ne mozdítsák meg hirtelen a fejüket, mert félõ, hogy a nézõtéren több embernek megfájdul a nyakizma. Ha egy olyan történetet kell átélnem, amelyben valaki elveszti a fejét, akkor én is lefejezõdöm bizonyos értelemben. A gondolataim kikerülnek a szabadba, önmagukkal néznek farkasszemet. Ha például fejet cserélnék Gusztival, megfontolnám, hogy leborotváljam-e a szakállát. Az õ arcán rettentõen tetszik, de elképzelhetõ, hogy nekem nem állna olyan jól, mint neki. Õ viszont bosszúból kinöveszthetné az enyémen. A kiállítást megnyitom.*