<

Denise, a rettenthetetlen

Denise Renével Cserba Júlia beszélget

Denise René, aki 1944-ben alapította elsõ galériáját és több éven át, 1995-ig a FIAC elnöke volt, kiemelkedõ szerepet töltött be a huszadik század második felének képzõmûvészeti életében. Évtizedeken keresztül, minden külsõ támogatás nélkül, fáradhatatlanul küzdött a konstruktív és kinetikus mûvészet franciaországi és nemzetközi elfogadtatásáért. Annak ellenére, hogy a francia múzeumok egészen a legutóbbi idõkig közömbösek voltak munkája iránt, és hogy a galériák között is egyedül állt az irányzatot képviselõ mûvészek pártfogásában, Denise René galériája mégis komoly nemzetközi hírnevet szerzett. Jelentõs külföldi kiállításainak sorát a Koppenhágában, Helsinkiben, Stockholmban, Oslóban és Liège-ben bemutatott, mûvészettörténeti jelentõségû Klar Form nyitotta 1951-ben, amit azután számos másik követett, többek között Glasgow-ban, Rómában, Milánóban, Rijekában, Brüsszelben, Hamburgban, Amsterdamban, Montevideoban, Sao Paoloban, Buenos Aires-ben és New York-ban. Most fordul elõ elsõ ízben, hogy francia állami múzeum élõ galériatulajdonos tiszteletére kiállítást rendez. A rettenthetetlen Denise René – egy galéria az absztrakt mûvészet kalandjában 1944-78 címmel jelzett kiállítás április 4-tõl június 4-ig látható a Pompidou Központban.

Cserba Júlia: A francia kultúrpolitika és múzeumok részérõl megmutatkozó hosszú évekig tartó mellõzöttség után hogyan fogadta a Pompidou Központban rendezendõ kiállítás ötletét?

Denise René: Egy napon vacsorára voltam hivatalos a Pompidou Központ elnökéhez, amin részt vett Werner Spies is, a múzeum akkori igazgatója. A vacsora végén közölték, hogy szeretnének egy Denise René életútját, munkásságát bemutató kiállítást rendezni. Nagy szemeket meresztettem, és nagyon boldog voltam. Csak úgy egyszerûen boldog, anélkül, hogy elégtételként fogadtam volna, hiszen igaz, hogy nem kaptam soha támogatást a múzeumoktól, és a magam útját segítség nélkül jártam végig, de ez az én választásom volt. Senki sem próféta a saját hazájában, de úgy érzem, hogy részvételem a francia kulturális és mûvészeti életben egy bizonyos idõszakban és a generációm mûvészeinek életében fontos szerepet játszott. Ennek a munkának, harcnak az eredményeként fogom fel ezt a kiállítást. Minden, amit a mûvészekért a mûvészekkel együtt elértünk, azt mindenfajta támogatás nélkül, magunk értük el. Lépésrõl lépésre, lassan haladva, de töretlen akarattal. Most van az elsõ eset, hogy egy francia állami intézmény felkér egy kiállításra, és ezt komoly erkölcsi elismerésnek tartom.

Cs.J.: Mivel magyarázza és nem kedvetlenítette-e el az, hogy Svájcban, Németországban, de az északi államokban is könnyebben sikerült elfogadtatni azt a fajta mûvészetet, amit a galéria képvisel, mint Franciaországban?

D.R.: A franciák mindig is visszautasították az avantgarde-ot, a kubizmust is csak sok évi késéssel fogadták el. A gyûjtõk bizalmatlanok az újjal szemben, a múzeumok pedig közömbösek, nem vesznek róla tudomást. Hogy csak egy, a galériám mûvészeivel kapcsolatos példát említsek, se Auguste Herbinnek, se Vasarely-nek, se Albers-nek nem volt francia múzeumban kiállítása. Arp-nak is csak egy, 1961-ben, a Musée d'Art Moderne-ben. Amikor 1957-ben megrendeztem Mondrian elsõ párizsi kiállítását, senki sem ismerte õt Franciaországban, ahol pedig közel húsz évet élt. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az avantgarde-nak mégis mindig nagyon fontos szerepe volt Franciaországban. Az elutasítás, az érdeklõdés hiánya küzdelemre, minél színvonalasabb munkára késztette a mûvészeket. A motiváció, ami nélkül nem is lehetséges figyelemre méltó eredményt elérni, mindig a felbukkanó nehézségekbõl fakad. Összehasonlítva más európai országokkal, a párizsi mûvészek kapták a legkevesebb segítséget. El voltak szigetelve, és azok számára, akik kiálltak mellettük, támogatták õket, mint Jeanne Bucher vagy én magam is, ez heroikus harcot jelentett. Nincsenek csodák, a fiatal mûvészeknek ma is nehéz dolguk van Párizsban, de ugyanakkor komoly veszélyeket rejt magában, ha valaki túl gyorsan jut elismeréshez, mert azt késõbb komoly csalódás érheti. Egyáltalán nem vagyok elégedetlen azzal a sok küzdelemmel teli múlttal, amit átéltem, mert az késztetett arra, hogy megoldásokon gondolkozzam, hogy keményen dolgozzam, más országokban keressek gyûjtõket, hogy a világ sok országában rendezzek kiállításokat. Ha minden egyszerû lett volna Párizsban, minden kényelmes, akkor valószínûleg nem értem volna el azt, amit így elértem. Emlékszem volt olyan idõ, fõleg a kezdeti években, amikor olyan kevés pénzem volt, hogy a rue de Boétie-tól, ahol laktam és ahol a galériám volt, egészen közel a Champs Elysées-hez, minden nap gyalog mentem ebédelni a szüleimhez az Invalidusok közelébe. Nem volt pénzem sem arra, hogy vegyek magamnak valami ennivalót, sem arra, hogy buszra vagy metróra szálljak.

Cs.J.: Szülei nem ellenezték reménytelennek tûnõ vállalkozását?

D.R.: A szüleim idealisták voltak, és nagyon kedvezõen fogadták a vakmerõségemet, amivel belevágtam ebbe a nagy kalandba. Apám gyûjtõ volt. Igaz, nem volt nagy gyûjteménye, de kvalitásos képei voltak. Még ma is megvan az, a húszas években készült Herbin-kép, amit õ vásárolt. Minden kultúrával kapcsolatos dolog érdekelte, a színház, a képzõmûvészet, a film. Hatan voltunk testvérek, és nagyon kedvezõ intellektuális környezetben nõttünk fel. Kiállításokra vittek bennünket, mûvészeket hívtak meg otthonunkba. Késõbb két testvérem, egyik öcsém és húgom is együtt dolgozott velem a galériában. Emlékszem, édesapám, aki a nehézségeim láttán aggódni kezdett értem, egyszer azt mondta, „mindent megtettél, határa van az áldozatvállalásnak is. Ne kockáztasd az egészségedet, a lehetetlenre senki sem képes!”. Amikor e szavak után visszamentem a galériába, és a kulcsot a zárba tettem, azt mondtam magamnak: most újrakezdem, és sikerülni fog! A nehéz idõszakot néha könnyebb váltotta fel, azután megint közbejött valami, gazdasági krízis, olajválság, ami újra nehézzé tette a helyzetemet és ezzel együtt a galéria mûvészeiét is, de mindig újra harcba szálltam. Az akarat és az, hogy hiszünk abban, amit csinálunk, sok mindenen átsegít.

Cs.J.: Honnan jött a gondolata, hogy galériát nyisson?

D.R.: A galéria ötlete csak késõbb született. Elõször apánk segítségével a 124. rue Boétie-ben divatüzletet nyitottunk 1938-ban, ami másfél évig, a németek bevonulásáig mûködött, utána a bolt üresen állt. Vasarely javasolta, hogy hasznosítsuk a helyiséget, és nyissunk egy dekorációs mûhelyt, ami egyébként sok hamis papírokkal bujkálónak is menedéket és munkát adott a német megszállás alatt.

Cs.J.: Mikor és hol ismerkedett meg Vasarely-vel?

D.R.: 1939 karácsonyán, a Flore kávéházban, ahol minden este rendszeresen összejöttek a mûvészek, írók, költõk, színészek. Színes társaság volt, egy-két kivétellel mind baloldaliak.

Cs.J.: Hogyan lett a grafikus Vasarely-bõl festõ? Milyen volt Vasarely elsõ kiállításának fogadtatása?

D.R.: Vasarely-nek, aki akkor reklámgrafikával foglalkozott, az volt a vágya, hogy egy Bauhaus-hoz hasonló iskolát alapítson. Õ már Budapesten, Bortnyik mellett is ebben az irányban indult el, és ezt Párizsban folytatta. A kiállításon be akarta mutatni addigi kereséseinek, kísérleteinek eredményét, ezzel készítve elõ a tervezett iskola megteremtését. 1944. július 13-án Vasarely rajzai és grafikai kompozíciói címmel nyitottuk meg a kiállítást, és egyúttal a Denise René galériát is. Amikor Breton megnézte Vasarely munkáit, azt kérdezte tõlem: „Lehet, hogy a szürrealisták egy új mûvészre találtak?” Több kritikus viszont azt írta róla, hogy inkább dekoratõr, mint festõmûvész. Mi nem is állítottuk akkor, hogy festõ, csak azt, hogy a kiállított munkák egyfajta grafikai keresést mutatnak be, és ezt a plakátra is ráírtuk. Amikor 1946-ban sor került a Jeune Peinture abstrait címet viselõ elsõ absztrakt kiállításra, Vasarely sokat segített annak megrendezésében. Ennek a kiállításnak a hatására azután belevetette magát a festésbe, de ezt az elsõ korszakát, annak ellenére, hogy még ugyanabban az évben, 1946-ban megrendezett, festményeit bemutató kiállítása kedvezõ fogadtatásra talált, õ maga „téves útnak” nevezte. És akkor 1948-ban egyszer csak kijutott az alagútból, és rátalált a saját útjára. Nagyon gyors sikert ért el.

Cs.J.: Mit festett Vasarely, amikor „téves úton” járt?

D.R.: Vastag rétegben felvitt festékkel, nagy, sötét tájképeket, fantomot, harlekint, önarcképet. Nem absztraktot. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is lehet még találni ezekbõl a korai képeibõl.

Cs.J.: És ön mikor talált rá saját újtára? Kezdetben a szürrealizmus állt önhöz közel, 1945-ben Max Ernstnek rendezett kiállítást.

D.R.: Szinte magától értetõdõ volt, hogy a szürrealizmus vonzott. Jól ismertem Bretont és a szürrealista festõk közül is néhányat, ugyanakkor Párizsban akkoriban semmit sem tudtunk a konstruktívizmusról, az absztraktról. Az Ecole de Paris festészetét felváltó újító mozgalom Franciaországban a szürrealizmus volt. Amikor 1947-ben megismerkedtem Jean Arppal, általa még közelebb kerültem a mozgalomhoz. Max Ernst akkor még az Egyesült Államokban élt. Vasarely segített a kiállítás rendezésében, és õ tervezte a meghívót is. Max Ernstnek annyira tetszett, hogy amikor Párizsba jött, feltétlenül találkozni akart Vasarely-vel, hogy megköszönje neki. Azután Atlant állítottam ki. Lépésrõl lépésre haladva jöttem rá, mi az, ami engem igazán érdekel.

Cs.J.: Atlan festészete nem volt szürrealista, nem volt geometrikus absztrakt, miért rendezett mégis kiállítást neki?

D.R.: Ez még a tapogatózás, az elsõ lépések idõszakában volt, talán a második vagy harmadik kiállítás. Közös irodalmi mûvészeti társaságba jártunk, ott ismerkedtünk meg. Egyszer meghívott magához, és akkor megmutatta a képeit. Egyébként Gertrude Stein védence volt. A kiállítás ideje alatt felkeresett a fiatal absztrakt festõk csoportja, képeikkel körberakták a galériát, és amikor azokat megnéztem, úgy döntöttem, hogy bemutatom õket. Így került sor 1946-ban Deswane, Deyrolle, Hartung, Schneider és Marie Raymonde (Yves Klein édesanyja) részvételével a már említett Jeune Peinture abstrait tárlatra. Atlan dühös volt, mert részt akart venni a csoport kiállításán, de a többiek visszautasították, mondván, hogy amit õ csinál, az nem illik bele a koncepciójukba Abban az idõszakban a galéria mûvészei valamennyien közel azonos nívón voltak, de a stílusbeli különbség már akkor megmutatkozott, és hamarosan be is következett a szakítás: Hartung és Schneider a lírai absztraktot, míg például Dewasne, ahogy õk nevezték, a „kemény” vonalat képviselte. Mivel nálunk Dewasne, Vasarely és Jacobsen szigorú geometrikus stílusa foglalta el a teret, azok akik az érzelmesebb, romantikusabb irányzatot választották, Hartung és Schneider, 1947-ben elhagyták a galériát. Átmentek Lydia Conti galériájába. Maguk mellé vették Soulages-t is. Ez volt az az idõszak, amikor nagy viták folytak a figuratív és nonfiguratív, az absztrakt és a félabsztrakt körül. Ez utóbbit, az új Ecole de Paris-t elsõsorban Singier, Manessier és Bazaine képviselték. Olyan éles ellentét volt a mûvészek között, mint a jobb- és baloldali politikusok között szokott lenni. És én voltam a lírai absztrakt egyik legelszántabb ellenfele, mivel 1948-ban már elérkeztem oda, ami mellett azután egész életemben kiálltam: a tiszta, konstruktívizmus híve lettem. Mi mindvégig a hideg absztrakciót képviseltük.

Cs.J.: Soulages nevét említette az elõbb. Ö sohasem szerepelt önnél. Miért?

D.R.: Soulages-t sohasem akartam kiállítani. Nagyon kedves, munkájában õszinte fiú volt, és sokszor kérték, hogy állítsam ki, de nem fogadtam el, mert nem tekintettem a festészetét konstruktív absztraktnak, inkább elkésett romanticizmust láttam benne.

Cs.J.: Van olyan, akit visszautasított, és ezt ma már sajnálja?

D.R.: Yves Klein. Vasarely próbált meggyõzni róla, hogy érdekes, amit Klein csinál, de nem hallgattam rá. Nem tekintettem abszraktnak. A szellemét nem tartottam annak, és azt sem, hogy meztelen lányokat forgatott a festékbe. Pedig nagyon szeretett volna bejutni, mindent megtett érte, hogy sikerüljön, de én nem álltam kötélnek, mert úgy gondoltam, ezzel feladnám a magam számára kijelölt utat. Fontanát említeném még, akinek mûvészetét nem alkotásnak, hanem pusztításnak tartottam.

Cs.J.: Hogyan tudta a mûvészek közötti féltékenységet, versengést kezelni?

D.R.: Diplomáciával. Persze nem mindig volt könnyû feloldani a csoporton belüli feszültségeket. Mivel Vasarely vállalkozó szellemû volt, és legtöbbször õ jelentkezett új ötletekkel, vezetõ szerepet játszott, és döntõ szava volt a mûvészek között. Dewasne éppen õmiatta hagyta ott a galériát 1953-ban. Kevésbé volt nyitott, mint Vasarely, és hajthatatlanul ragaszkodott a saját elképzeléseihez. Abból is nemegyszer bonyodalom támadt, hogy volt, aki érzelmileg közelebb állt hozzám, és emiatt egyes mûvészek a szememre vetették, hogy az illetõt jobban támogatom, mint a többieket. Arra is emlékszem, hogy amikor Sonia Delaunay, aki egy fiatal, aktív galériát keresve nálam akart kiállítani, Dewasne figyelmeztetett, „ha ezt a jóasszonyt kiállítja, meglátja, tûzzel-vassal fogja elpusztítani a galériáját”, mert Sonia mindig mindenkivel összeveszett.

Cs.J.: És tényleg így történt?

D.R.: Nagyjából igen, de ennek ellenére haláláig jó barátságban maradtunk.

Cs.J.: Mint ahogy az elõbb ön is utalt rá, az ember óhatatlan arra gondol, hogy Yvaral, a hangadó Vasarely fia elõnyt élvezhetett volna a többiekkel szemben, mégsem így történt. Miért?

D.R.: Yvaral csak a GRAV-val (Vizuális Mûvészet Kutató Csoportjával ) állított ki nálam, de önállóan nem, és amit utána csinált, az számomra nem megvédendõ, amellett nem állnék ki. Egyébként a csoport egy másik tagja, Julio Le Parc is csalódást okozott. Egyrészt azzal, hogy Vasarely-t keményen és ízléstelenül támadta, annak ellenére, hogy az õ segítségével jutott el Argentínából Párizsba. De velem szemben se mutatott nagyobb hálát, pedig én is sokat segítettem, pénzt adtam neki, hogy dolgozni tudjon, és 1966-ban bemutattam a Velencei Biennálén, ahol díjat nyert. Ez nagyon fontos volt hírnevének megalapozásában. Egy ideig hü volt saját magához, azután figuratív lett, majd újra absztrakt, de azok a képei rettenetesen rosszak voltak. És ez volt a másik nagy csalódás vele kapcsolatban.

Cs.J.: Több magyar mûvészt is kiállított galériájában, kikre emlékszik közülük? 

D.R.: Sok magyar mûvész dolgozott Párizsban, fõleg a fotó területén. A magyarok nagyon kreatívak. Sokat ismertem közülük. Legtöbbjükkel Vasarely-n keresztül kerültem kapcsolatba. Többször találkoztam egy bizonyos Steiner nevû magyarral, aki a színházi és filmvilágban dolgozott. Részt vett a spanyol polgárháborúban, ahol elveszítette az egyik lábát. Jól ismertem Alexandre Traunert is, mivel a sógorom mellette dolgozott asszisztensként. Beöthy-t is Vasarely mutatta be. Az 1946. novemberében megrendezett Herbin legújabb festményei, Beöthy ritmusplasztikái a galéria elsõ kiállításai közé tartozik. A szobrász Schöffer és a festõ Réth Alfréd is többször szerepelt nálunk. Réth rendkívül kedves, rokonszenves ember volt, és nagyon szerény, sõt túl szerény! Félénk, és tartózkodó, és sajnos emiatt érdemtelenül hátrányba került a többiekkel szemben. Teljesen ellenkezõje volt azoknak, akik mindig elõtérben akarnak és tudnak lenni. Erre is tudok egy magyar példát: Kosice Gyulát. Ö a MADI-csoporttal szerepelt együtt 1958-ban, de csak rövid ideig foglalkoztam vele, azután teljesen megszakítottam a kapcsolatot, mert nem tetszett, hogy minden eszközt igénybe vett saját érvényesülése érdekében. Az a tapasztalatom, hogy igazságtalan módon, a siker sokszor nemcsak a munka minõségétõl függ. Kevésbé jó festõk közismertté válnak, míg komoly mûvészek feledés merülnek, csak azért, mert túl diszkrétek, visszahúzódóak.

Kassákkal is Vasarely-n keresztül ismerkedtem meg. Nehéz volt Párizsban elfogadtatni, annak ellenére, hogy nagyon jó mûvész volt, és remek ember. Sajnos rémes nõt vett feleségül. Nagyon örültünk, hogy el tudott jönni Budapestrõl a megnyitóra.

Cs.J.: Ön járt már Budapesten?

D.R.: Igen, többször is, elõször Vasarely elsõ budapesti kiállításának megnyitója alkalmával. Vasarely külön gépet bérelt az Air France-tól, mert több mint százan utaztunk. Voltam Pécsen is.

Cs.J.: Kérem beszéljen egy kicsit Jean Arpról, akinek szintén ön volt a legjelentõsebb franciaországi támogatója!

D.R.: Nagyon jó barátok voltunk. Szerettem a munkáit, és szerettem az embert, líraiságra hajló karakterét. Csak a munkája érdekelte, nem volt semmi fogalma a gyakorlati életrõl, nem ismerte az árakat, a dolgok pénzbeli értékét. Bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy gyerek. Felesége, Marguerita gondoskodott mindenrõl. Meudonban lakott, és egy napon, amikor bejött hozzám a galériába, felajánlotta, hogy meghív ebédelni. „De ugye segít majd az étteremben?” – kérdezte. Nem értettem, mire gondol. Amikor fizetésre került a sor, és a számlát elé tették, azt mondta, õ nem ért semmit, segítsek. Elõvett egy köteg pénz, legalább tízszer annyit, mint amennyi a számla volt. Kihúztam a kötegbõl egy bankót, „a többit tegye vissza a zsebébe”- mondtam neki. „Ezt odaadjuk a pincérnek, és õ majd visszaad belõle, amennyit kell.” „Ja, csak ennyi az egész, ez ilyen egyszerû?” – csodálkozott. Mûvész volt, költõ, aki csak a saját univerzumában élt. Ugyanakkor készségesen segítette a galéria fiatal mûvészeit, Vasarely-t, Deyrolle-t, Jacobsent és a többieket. Igen nagylelkû ember volt. Nem akart másokkal versenyre kelni, nem akart karriert csinálni, csak a saját munkájával törõdött.

Cs.J.: Mortensent hogyan õrzi emlékeiben?

D.R.: Nagyon mûvelt, az alkotói munkában nagyon becsületes ember volt, akit zavart a kereskedés, az eladás, mert nem szerette, ha pénzben mérték az alkotások értékét. Ha vendéget vittem a mûtermébe, hogy a munkáit megnézzék, õ inkább elrejtõzött. Egyszer egy kiállításon egy gyûjtõ megkérdezte egyik mûvének az árát. Mortensen is jelen volt. „Tetszik önnek?” – kérdezte. „Igen, nagyon” – felelte az illetõ. Rögtön odaajándékozta neki. Ehhez hasonló eset máskor is elõfordult. Egy idõben Korzikán élt, ahol egy alkalommal meglátogattam. A kikötõ közelében leültünk egy kávéház teraszán. „Látja ezt a nagy pálmafát itt elõttünk” – kérdezte. „Ez az enyém. Nem hiszi el?” Odahívta a pincért és megkérdezte tõle: „Kié ez a pálmafa? Hát az öné Mortensen úr” – felelte a fiú – „hiszen kifizette”. Elvitt kirándulni az Ajaccio közelében fekvõ Filitosába, a neolitikus korból származó szobrokhoz. Távolabb egy birkacsorda legelészett. „Az én birkáim” – mutatott rájuk, amit persze nem akartam elhinni. Odaszólt a pásztornak: „Mondja meg a hölgynek, kié ez a birkacsorda? Hát az öné Mortensen úr, kifizette!” Teljesen más volt, mint Vasarely, sokkal költõibb természet.

Cs.J.: Nemcsak kiállításokat rendezett, a galériában konferenciákat is tartottak, a megnyitókra  zenészeket is meghívtak. Olvastam önrõl, hogy nagyon szereti a dzsesszt, a popzenét, Bob Dylant, Frank Zappát. Milyen zenészeket hívott meg?

D.R.: Az mindig a kiállítás témájától függött. Egy alkalommal például dél-amerikai zenészeket, és Soto volt az énekes. Õ egyébként rendszeresen gitározott, énekelt dél-amerikai bárokban. De volt popzene is. Amikor 1967-ben a németországi Krefeldben megnyitottam a galériámat, ajánlottak egy jó zenészt, aki kétszáz márkát kér egy estére, de csak két órát hajlandó vállalni. Mit kezdjek két órával, mi lesz utána, hiszen a közönség táncolni akar? Abban az idõben folyton táncoltunk. Visszautasítottam, és helyette egy együttest szerzõdtettem, akinek talán már hallotta a nevét, a Who-t. És tudja ki volt az, akit visszautasítottam? Jimmy Hendrix!

Cs.J.: 1971-ben New York-ban is nyitott egy galériát. Ott könnyebb helyzetben volt, mint Párizsban?

D.R.: Tulajdonképpen õrültség volt belevágnom, de mivel a vevõim kilencven százaléka amerikai volt, és Amerikában sokkal jobban elismertek bennünket, mint Franciaországban, úgy gondoltam, érdemes lesz. A város kereskedelmi negyedének szívében, az 57-ik utcában nyitottuk meg a galériát. Remek volt a helyiség, alul fehér márvány, fölül fekete mennyezet. Számos okból mégsem úgy sikerült, ahogy azt én elõre elképzeltem. Többek között bonyolult volt, és sokba került a mûveket repülõgépen odaszállítani, azonkívül ha ott voltam, akkor a párizsi galériában vártak rám, és ha itt, akkor meg New Yorkban. Ráadásul közben megnyílt a düsseldorfi galériám is. Egyébként pedig az amerikai gyûjtõk egy része szívesebben vásárolt Párizsban, mint otthon.
1981-ben bezártam a New York-i galériát.

Cs.J.: Az egyéni kiállítások mellett igen fontos csoportos kiállításokat is rendezett. Ezek közül talán a legjelentõsebb a Mouvement, melynek Agam, Bury, Calder, Duchamp, Soto, Jacobsen, Tinguely és Vasarely voltak a résztvevõ, és ami most a Pompidou Központ kiállításának keretében újra bemutatásra került. Hogyan született meg a kiállítás gondolata, és miben rejlett újszerûsége?

D.R.: Vasarely ötlete volt, hogy rendezzünk egy olyan kiállítást, aminek a kinetizmus a témája. Elõször Agamra, Sotora és Tinguely-re gondoltam, mint résztvevõkre, azután bõvült a kör. A fiatalok mellett az úttörõ szerepet játszó Calder és Duchamp is helyet kapott. Bury és Agam átváltoztatható reliefjei, Calder és Jacobsen mobil szobrai, Tinguely és Duchamp motorral mozgásba hozott szerkezetei, valamint Vasarely és Soto alkotásai világossá tették a kinetikus mûvészet létezését. A kritikusok jelentõs része azonban sajnos nem vett bennünket komolyan, és inkább játéknak tekintették az egészet, mint mûvészetnek. Húsz évvel késõbb New Yorkban rendeztem meg a Mouvement kiállítást, pontosan ugyanazokkal a mûvekkel.

Cs.J.: A Pompidou Központban látható kiállítás anyagát ki állította össze?

D.R.: Közös munka eredménye. A galéria javasolta a mûveket, és Jean-Paul Ameline-nek, a kiállítás kurátorának irányításával abból válogattak. Azt egy kicsit sajnálom, hogy elsõsorban a Franciaországban nagyon ismert mûvészek érdekelték õket, a kevésbé ismertektõl, akiknek én szívesen látnék több mûvét is a kiállításon, csak keveset fogadtak el.

Cs.J.: A galériában mindig egyedül döntött, arról, hogy mi kerüljön kiállításra vagy az is közös munka volt?

D.R.: Mindig én döntöttem. Természetesen meghallgattam a többiek véleményét, tanácsait, de a végsõ döntést mindig én hoztam meg, mivel a felelõsség is az enyém volt. Jó néhány mûvésszel voltam szerzõdésben, akik abból éltek, amit tõlem havonta kaptak. Nem kockáztathattam sem a magam, se a többiek egzisztenciáját. Nemcsak az egyéni, de a nagy csoportos kiállítások anyaga is mindig az én választásom volt. Azt a vándorkiállítást is én állítottam össze, ami jelenleg Japánban látható és négy nagyváros múzeumában mutatnak be június végéig. Az elsõ megnyitón én is ott voltam.

Cs.J.: Hogyan gyõzi energiával a sok utazást, a két párizsi galéria irányítását?

D.R.: Szeretek utazni, szeretek dolgozni.