|
Bohár András |
|
„Csak azt kérdezhetjük, hogy a mai ember elrejtett és legmélységesebb ínségének tágasságát nem korlátozza-e azokra az ínségekre, amelyekkel szemben hamarosan önvédelemre talál, hogy megelégedjék és megnyugodjék benne. Csak azt kérdezhetjük, hogy a mai ember nem törte-e le és nem csorbította-e ki már a legélesebb pillanatnak ama csúcsát, nem tompítja-e el, nem tartja-e tompán elsietett reagálásával és programjának hevenyészettségével, mely hevenyészettséget és hirtelenséget a pillanat elhatározottságával keveri össze.” Martin Heidegger
Talán egy pillanatra megcsalhatja az embert a kiállítások címeként megfogalmazott program. Hisz Gaál József munkái mindig is a valamikor volt vagy lehetséges létezõk világát, világnélküliségét hozták elénk; s mint a fenti gondolattársítás is elõlegezi: valóban a leglényegesebb kérdések kerülnek ismét terítékre, csak most más lényeghangsúlyokkal. Álmainkban létezõk lehetnek/lehettek valóságosak, miként elõttünk lévõ dolgaink is megtagadhatják hozzáférésüket, s csupán álombeli távolságokból figyelhetünk rájuk. Az ember jelenvalólétéhez kötõdõ szemléleti módok, jelenségvoltunk (antropofenomenológiai) lényegi mozzanatai három jellegzetes kérdés kapcsán is tetten érhetõek. A jelen egyedüllét–alternatívája, helykeresésünk stációi, a múltra érzékeny, ma már világtalannak tûnõ perspektívái és a jövõ nyitott kérdéshorizontja kerül így elénk. Gaál József képei ezzel egybevetve következõ nézõpontokra hangolhatnak.
| ||
(helykeresés és jelenalternatíva) Nagyon sokszor nem is tudatosítjuk magunkban, hogy miért éppen ott jelenik meg a mû, ahol éppen megpillantjuk. Jelzéseket/jelentéseket azért mégis megsejthetünk, megelõlegezhetünk. A mûvekkel érintkezõ, azokat átadó helyekként tarthatjuk számon az archaikus Kiscelli (Schmitt) templomtér boltíves csarnokait, miként egy kultúra jelképes, teremtõ és befogadó helye volt az írországi Corkban való bemutatkozás, és hangsúlyaiban megint mást érzékeltetett a Godot Galéria furcsa-modern befogadó helye. Mindegyik más utat, idõsíkokat, tömböket nyitott meg az alkotásokkal összefüggésben: a jelenben létezõ és újraérthetõ honi emlékek fényében, egy másik „kis” kultúra artisztikumára hangolva és egy nyitott, gyorsan változó „fõvárosi” projektum keretében. Természetesen a mûvek kapcsán a befogadók éppúgy megtalálják, megsokszorozzák és kitágítják az eltérõ térszervezõdésekbõl adódó értelmezési lehetõségeket, mi most csak az elsõdleges lényegi jelenségmozzanatok létére és az emberi létmód összefüggéseire koncentrálunk. Gaál antropológiai tipológiái az egyedüllét lényegi jelenségeit fogják egybe. Jellegzetes az önmagát, önmaga testiségét kihívóan megmutató, a mindenkori bajnok szerepét felvázoló kép (Pünkösdi király). A véredények kitárulkozása, a testiségnek mint nyitott áramnak az elõtérbe helyezése azonban itt csak elsõ pillanatra hívja életre a body-toposzt. Mert a testet ugyan körbevonja egy sárga aura/kisugárzás, azonban a szellemi-reflexív mozzanatokat jelképezõ fej kicsinysége megfordítja a dolgot, s a maga kritikai hangoltságában mutatja csillogó tömegkultúránk eme jellegzetes vonását. Az elõzõek ellenpólusaként is felfogható, a világot önmagából kizáró és önmagát világtalanító egzisztencia, aki már csak nyomokat, jelzéseket tud hagyni (Bolond). Bár az intenzív rózsaszín-zöld felsõtest és a vörös elcsökevényesedett alsótest izzásában, érzékiségében emlékezetet sajátosan emberi egyediségünkre, mégis az elhagyás, távozás lép tüntetõen elénk. S hogy mennyire a tragikus önvesztés és világvesztés jelenalternatívája kerül elõtérbe Gaál József gondolkodói-alkotói habitusában, azt a Lilith koponyát tartó méreg-zöld antropológikuma többszörösen kiemeli. Azaz annak az értelmezésnek is esélyt adhatunk (most leszámítva a mitologikus hátteret), hogy a halál felé való futásunk, odatartozásunk felismerése és komolyan vétele sürgetõ feladat egy nem-gyors jelenalternatíva kimunkálásában, s azoknak a bizonyos egyedi létünkön is túlmutató ínségeknek a feltárásakor.
| ||
(világtalanítás és múltérzékenység) A jelen világnélküliségéhez kapcsolva az idõdimenzió hiányát is megfogalmazhatjuk a fentiek alapján. Mindez azért fontos, mert ezzel együtt értelmezhetõek a térben megjelenõ szobor- és tárgykoncentrátumok mint az ember lényegiségét át-fogó kivetítések, s hogy mindez miként szervesül egy kultúra környezetébe. Az Imagio I-V. és a Marsyas I-V. sorozatának szoborfej kompozíciói két paradox antik-archaikus múltérzékenységet is magukban hordanak. Az egyik az állandóság alapmozzanataihoz köthetõ emberi lényeg. Ami a fejformák hasonlóságában és az anyag (fa, bõr, vas) természetességében alapozódik meg. A közös emberi lényeg természetbe ágyazottsága, a phûsziszhez való közelség megteremti az egymáshoz tartozás dinamikus ideáját. Ugyanakkor a sajátosságok, egyediségek megmutatkozásai az elválást, a széttartást is elénk hozzák. Gaál József közvetítõ-teresítései azonban ezt a sajátos múltérzékenységet azzal teszik mindezeken túl hozzánk közelivé, hogy itt is felfedhetjük világnélküliségünket, mint sajátos testtõl való megfosztottságot. Azt a kérdést tehetjük fel ennek nyomán, hogy valóban arról a folyamatról van-e szó, amit sokan megfogalmaztak már – Nietzsche, Heidegger vagy Derrida –, hogy a nyugati kultúra hanyatlása, az ember „vértelenítése”, „létfeledésünk” „fallogocentrizmusunk” végsõ stádiumába jutott avagy még mindig vannak tartalékok, amibõl újraépítkezhetünk. Két válaszkísérletet is megfogalmazhatunk az elõzõek alapján. A helyzetértelmezés a jeles bölcselõk diagnózisainak egyik részével találkozhat, azaz vannak fejek, érzéki kisugárzások, de az ember jelenvalóléte (egésze) elveszett. Azonban azt is jelezték a fent említett gondolkodók (recept nélkül!), hogy a mûvészet, a költõi-filozófiai gondolkodás és teremtés, valamint a megrögzött fogalmi csökevények felforgatása, újraformálása lehetõségként mindig elõttünk áll. Tulajdonképpen ezt tapasztalhatjuk Gaál teknõszobrai kapcsán is. A tárggyal együtt létezõ ember, aki elõtt nemcsak fekszenek a tárgyak, hanem magától értetõdõen hozzátartoznak: másként kezeli/kezelheti az idõt. Mert azt sem nem objektivizálja (óra), sem nem ruházza fel a szubjektív megfoghatatlansággal (saját idõ), hanem a létezõk iránti érzékenység és a saját létezés/egzisztencia megvalósításának kereszttûzében teszi élõvé. A világtalanítás, a maga antropológiai „fej-zsugorításaival” és a lét felé történõ „teknõ-nyitásaival” a múltérzékenység evidenciáit tette kérdésessé, ám ezzel egyidõben javaslatot tett más energiák mozgósítására is a kérdezés és nyitott jövõbeliség irányában.
| ||
| ||
(a kérdezés mikéntje a nyitott jövõben) A fenti javaslat drasztikumát, az egy vagy több alakot megduplázó „kettõs képek” közvetítik talán a legélesebben. Itt nem a mindent elöntõ pszichologizálás képi vetületeivel van dolgunk, hanem önmagunk létezésének kérdésességével és az ugyanakkor megfogalmazódó válaszok lehetõségeivel. És ismét hangsúlyoznunk kell, hogy Gaál József képei csak a felületes szemlélõ számára közvetítenek egy misztikus, elveszett mitologikumot (még akkor is, ha az alakformálások és névadások eredõi gyakran erre is irányítják a figyelmet), a lényegi és döntõ: a kérdezés és válasz együttlétezése. Janus vörös izzása, érzéki ambivalenciája, a Lélekkaloda önmagába záródó és távolodni akaró reménytelensége, a Kételkedõ egymást megkérdõjelezõ személyessége vagy az Áldozófa szakralitása és brutalitása olyan pillanatnyi fenomenalitások rögzítéseiként tûnnek föl, amelyek a jövõ felé való nyitódás letéteményesei lehetnek. Önmagunk megnyitása, üressé tétele, a várakozáshoz és a várakozás felismeréséhez kötõdhet. A kérdezés mikéntjét formálhatjuk újra Gaál munkáinak alkotó befogadásakor, mivel olyan létezési tereket és idõket nyit meg, amelyek a mindennapi használtban elsikkadnak és elcsökevényesednek. Ekképpen az értelmezõ odafordulás is a munkák egy-egy jellegzetes hangoltságára kívántak utalni, megerõsítve azt a szándékot, hogy a mûalkotás jelensége, létezése és alkotói-befogadói egybetartozása felderítendõ, ám be nem fejezhetõ feladatként jelentkezik. Így vehetjük számba: 1. A jelenvalólét helykeresésének igényeit, mint a hétköznapi antropológiai toposzok kritikáját, hogy a test, a lélek és a halál elválasztása, s külön utakon történõ kergetése önmagát felemésztõ és kiüresedõ energiabázisunk nyomata. 2. A múltba nézõ színpadszerûség zárójelezését és az emberi lényeg kettéválásának, tragikumának tiszta formáit: az érzéki és szellemi energiák újraegyesítését sugallva. 3. S végül a jelen azonosságának kutatását a múlttól való különbözõségben, a jövõ nyitott kérdéshorizontjában megpillantva, hogy majd ismét a jelenhez visszatérve létünket és lehetõségeinket számba vehessük.
| ||
|
|
||
|
|
