|
Szegedy-Maszák Mihály |
|
Rendkívüli alkalommal jöttünk össze. Lehetetlen elfogódottság nélkül szólnom, hiszen egészen bizonyos, hogy nem tudok felnőni a megtisztelő föladathoz. Irodalmárként teljesen illetéktelen vagyok, hogy festőről nyilatkozzam. Egyetlen egyszer, másodikos gimnazistaként, 1959-ben próbáltam képről írni. A Rákóczi Gimnázium önképzőköre kért meg arra, hogy készítsek méltatást valamilyen műalkotásról. Apám gyakran elvitt Lossonczy Tamásékhoz, így elhatároztam, hogy egy olyan képről próbálok írni, amelyet az ő műtermében láttam. Létezett róla egy fekete-fehér fénykép, s a gimnázium kőnyomatos lapjában egyébként sem lehetett színes felvételt közölni. Hosszas kínlódás után végül is befejeztem a szöveget, de az önképzőkör vezetője nem fogadta el, arra hivatkozván: nem tud a művészről, válasszak más képet. Az iskola dísztermében éppen rendeztek egy reprodukció-kiállítást, és én végül is az ott szereplő egyetlen elvontnak minősített képről, Kandinszkij egyik művéről írtam.
Akkor elhatároztam, hogy többé nem próbálok képekről nyilatkozni. A mai alkalommal csakis az indokolhatja megszólalásomat, hogy nagyon régóta, megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel figyelem Lossonczy Tamás pályafutását. Talán régebbi emlékeim vannak Róla, mint a legtöbbeknek. Még nem voltam óvodás, amidőn első ízben találkozhattam Vele, 1947-ben. Akkoriban még meglehetősen alacsony szemszögből tekintettem a világra, s így talán megbocsátható, hogy összesen két emlékem van erről az alkalomról: Ibolya néni rendkívüli kedvessége maradt meg bennem, meg egy akkor nekem rejtélyesnek látszó figura alakja, akit a felnőttek Ubul-ként emlegettek. Látottakat inkább csak az egy évvel később, a Magyar Képzőművészek Szakszervezetének kiállításáról tudnék fölidézni. Magától értetődik, hogy a Lossonczy-házaspárral kapcsolatos élményeim többsége már az 1956 utáni időszakra tevődik. Abban a bő évtizedben, amikor Tamás bátyám a Munkaügyi Minisztérium Faipari Szakmunkásképző Iskolájában tanított, a látogatások mindig az új képek hosszas megszemlélésével párosultak. Lent a lakásban a beszélgetést sokszor Ék Sándor, Aradi Nóra és mások méltatása egészítette ki. Egyetemista koromban egy pályázat megnyerése után Kassák anyagi támogatásban részesített. Hetente jártam hozzá a Bécsi úti lakásra, ahol a Mester gyakran hozta szóba Lossonczy munkáit, mindig teljes elismeréssel. Tamás Henrik, Gadányi, Barcsay, Bene Géza, Lackovich Piroska, Krocsák Emil, Koffán Károly és Németh Lajos véleményét is volt alkalmam hallani. Egy alkalommal francia irodalmárt vittem föl Weöresékhez, aki Henry Michaux-ról szerette volna faggatni a költőt, ő azonban egész este csakis egy dologról: Lossonczy Tamás képeiről értekezett. Hiába bizonygatta a francia vendég, hogy ő nem kiadó, s próbálta a belga szürrealista költő magyar fordításaira terelni a szót, Weöres minduntalan visszatért annak hangsúlyozásához: Lossonczyról kellene megjelentetni könyvet Párizsban. Vaszkó Erzsébet olykor azzal a céllal hívott össze társaságot, hogy vitatkozzék a művészetről. Egyszer azt a föladatot kaptuk: Lossonczy festményeivel próbáljuk igazolni a tételt, mely szerint ‘A forma a dolgok lényege’. Ha ma hallanám, mit is mondtam ott, nyilván jót bosszankodnék vagy nevetnék, s némi szégyenkezést is érzek, mert - ha jól emlékszem - Bozóky Mária is ott lehetett a Hollósy Simon utcai lakásban rendezett összejövetelkor.
| ||
Olyan évek jártak, amikor az úgynevezett elvont művészet még kirekesztettnek számított. Az ország egyik leghíresebb költője, mikor szóba hoztam Lossonczy műveit, az oly sokat hallott közhelyre hagyatkozott: ‘Ilyen képeket én is tudnék festeni’. Talán nem tiszteletlenség említenem, hogy egyszer az Epreskertben Pátzayval is vitába szálltam, amikor Lossonczy képei kerültek szóba. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a nálam két nemzedékkel idősebb szobrász több türelemmel hallgatta meg az éretlen fiatalember szavait, mint egy másik képzőművész, aki körülbelül annyit mondott: talán inkább ismerkedjem meg Bonnard művészetével. 1968 s 1981 között Lukácsy Sándor volt az osztályvezetőm az MTA Irodalomtudományi Intézetben. Vele sokszor cseréltünk eszmét a Lossonczy-házaspár tevékenységéről a szerdai intézeti napokon. Egyben tökéletesen egyet értettünk: szükség volna az újabbkori magyar festészet átfogó történetének megírására, hogy világosan lássuk, mi is a helye Lossonczy Tamás tekintélyes életművének. Lehet, hogy e föladat teljesen még azóta sem veszítette el időszerűségét? Annyi bizonyos, hogy az ő festményei az önkényuralom időszakában rendkívüli lelkierőt adtak a belső ellenálláshoz. Szellemi közösséget is teremtettek, amelynek létét még akkor is lehetett érezni, midőn 1971. január 8-án Major Máté megnyitotta a Fényes Adolf teremben rendezett kiállítást. Az elismerés csak fokozatosan következett be: 1978 decemberében a Műcsarnokban, 1992-ben a Mednyánszky Teremben, 1995-ben az Ernstben. Közben a festőt óriási veszteség érte - ma is a fülemben van annak a végtelenül szerény és hihetetlenül művelt lénynek a hangja, aki mindig tökéletes derűt sugárzott magából. Attól lehetett félni, hogy e tragédia kiüti az ecsetet a művész kezéből. Példátlan teremtő erejét bizonyítja, és Pál Éda szeretetteljes gondoskodásának köszönhető, hogy nem így történt. Apám halála után én már sok időt töltöttem Amerikában, s ez sajnálatosan megritkította a műtermi látogatásaimat, noha még Ibolya életében feleségemmel, fiammal, legújabban pedig fiatalabb lányommal volt alkalmam megtekinteni az újabb alkotásokat. 1984 nyarán, mikor először tanítottam az Indiana Egyetemen és tanártársaimnak próbáltam reprodukciókat mutatni Lossonczy képeiről, meglepetéssel vettem tudomásul, hogy már ismerik a festészetét, hiszen 1972-ben szerepelt egy ott rendezett kiállításon. Nagy öröm számomra, hogy gyerekeim legalább annyira szeretik az ő művészetét, mint én. Más szemmel nézik, s nálam jobban értik. Ennek fölismerése mellett talán nem ünneprontás, ha megemlítem azt a sejtésemet, hogy a több évtizedes elhallgatás olyan megszakítottságot is előidézhetett a magyar kultúrában, amelynek megszüntetése sürgető föladat lehet. Nem vagyok bizonyos abban, hogy az újabb nemzedékeknek elég tudomása van arról, milyen szellemi környezetben alakult ki e művészet. Hevenyészett példaként megkérdezném, mennyire ismerik a mai fiatalok pl. Fekete Nagy Béla vagy Magyarász Imre műveit. Ismeretes, hogy a Regent-ház pusztulása miatt Lossonczy korai művei jórészt megsemmisültek. ‘Ki állíthatja magáról, hogy ismeri a Lossonczy-oeuvre egészét?’ - kérdezte a sajnos már néhai Mezei Ottó 1996 elején az Ernst-ben rendezett kiállítás után.
| ||
Szokás arra hivatkozni, hogy Kállai Ernő ‘a 4 Világtájhoz’ mozgalmában találta meg a helyét s művészete sokat köszönhet a természettudományos világképnek. Anélkül, hogy kétségbe vonnám a félévszázadnál is régebben bevezetett bioromantika fogalmának vagy a szürreális elvontság összetételnek létjogosultságát, óvatosan azt a kérdést tenném föl: nem lehetne-e az ünneplést alapos értelmezéssel párosítani. Marosi Ernő már az MTA 1998 májusi közgyűlése alkalmából rendezett kiállításon kezdeményező erejű föltevést fogalmazott meg. 1991-ben festett sorozat tizenhat képének jellemzését adta annak a tételnek a jegyében, mely szerint ‘a történés mindig alulról felfelé irányul’. Annyit jelentene ez, hogy Lossonczy az elbeszélő festészet nagy hagyományának a képviselője? Annyi bizonyos, hogy nem sorolható a huszadik századnak azon művészei közé, akik kép és szó, festészet s irodalom elválasztására törekedtek. Sőt, talán művészete megerősíti annak az állításnak az érvényét, amelyet Cézanne egyik 1903-ban írt leveléből ismerünk: ‘Minden dolog, különösen a művészetben, elméleti vonatkozású és a természettel kapcsolatban kerül alkalmazásra.’ Maga Lossonczy Tamás 1978-ban, a műcsarnoki kiállítás alkalmával azt írta: ‘A művészet mindig az ébrenlét és álom határmezsgyéjén helyezkedik el.’ Vannak művészek, akik nem igazán tudnak bánni a szóval. Medgyessyre, Barcsayra, Bene Gézára egyaránt lehet gondolni. Lossonczy a ritka kivételek közé tartozik. Nyilatkozatai s a Vele folytatott beszélgetések sokszor döntő ösztönzést jelentettek számomra is egy-egy tanulmány megírásához. Lehet, korai képeinek még olykor Kállai adott nevet, de annyi bizonyos, hogy kép és cím viszonya az ő művészetének lényeges jellemzője. Aligha lényegtelen, melyikből is indul ki a befogadó. Számomra a címek azt sugallják, hogy a képek nem szűkítik le a láthatót arra, amit a szem az értelem segítsége nélkül érzékel. Talán az is játszhatott szerepet művészetének kialakulásában, hogy nagyon korán meghatározó erejű zenei élmények hatottak rá.Weöres költészetéhez, Kurtág zenéjéhez hasonlóan az ő életműve is döntő szerepet játszott abban, hogy az 1948 utáni évtizedek a hivatalossal nyíltan szembehelyezkedett ellenkultúrát is teremtettek, amely segített fönntartani a hitet az alkotó tevékenység öntörvényűségében. Rá is érvényes az, amit egy régebbi művészről írt egy korábbi magyar alkotó: ‘költő a maga világában és ennél több senki sem lehet...’ Több nemzedék számára mutatott példát arra, miként lehet nehéz körülményeken úrrá lenni az alkotó tevékenységgel. A magam korosztálya nevében annyit mondhatok: köszönet és hála, hogy látni tanítottál, s közben gondolkozásra, sőt megfogalmazásra is kényszerítettél. Isten éltessen a századik születésnapodon!
| ||
|
|
||
|
* Elhangzott Lossonczy Tamás 100. születésnapi köszöntésén,
|
