|
Sugár János |
|
Minden művészt az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen lehet a jövő művészete, mi lesz, mi marad utólag is érdekes a jelenünkből? Ha ezen gondolkodunk, nem szabad elfelejteni, hogy húsz évvel ezelőtti szempontból, éppen most van az a jövő; ma az akkori jövő művészete van. Húsz évvel ezelőtt, 1983-ban még művészeti főiskolás voltam és pontosan ez a kérdés foglalkoztatott: milyen lesz a jövő művészete. Rám e tekintetben leginkább két dolog hatott, egyrészt Erdély Miklós Extrapolációs gyakorlatok című írása: „Kíséreld meg felmérni korod ostobaságát oly módon, hogy a pillanatnyi általános szemléleti szinten elképzelsz valamilyen jövőt: elképzelésed úgy fog arányulni a megvalósuláshoz, mint a régi elképzelések a megvalósult jelenhez. Ez az arány a mindenkori korlátoltságot híven mutatja.“1 A másik, ami hatott rám, az egy alapvetően formai élmény volt, Ridley Scott Blade Runner című filmjének jövőképe és belsőépítészete. Ez volt az a film, amely a jövőt nem mint egy idealizált, neutrális, sima, illeszkedő felületekből álló, repülőtér-kórház jellegű vizualitásként mutatta be, hanem ennek az ellentéteként, esett az eső, piszok és káosz uralkodott, gyakorlatilag nagyon hasonlított ahhoz, amilyen a jelen mindig is. Úgy éreztem, hogy művészként zsákutcába jutok azzal a kérdéssel, hogyan lehet a jövő művészetét megalkotni, és ezért különböző kerülőutakon törtem a fejem. Ha egy művész azon kezd gondolkodni, hogy milyen lesz a jövő művészete, akkor nagyon nehezen talál rá választ; azonban, ha például megfelelő költségvetéssel egy filmet forgatnak, és az a jövőben játszódik, és a forgatókönyvíró beleír egy jelenetet, ahol a főhős és a főhősnő nem egy buszpályaudvaron, hanem, mondjuk, egy kortárs művészeti galériában találkozik, akkor a díszlettervező gond nélkül meg tud tervezni egy olyan kiállítást a háttérbe, amely végül is a jövő művészetét képes megjeleníteni.2 A fenti gondolatmenetet követtem, és 1985-ben csináltam egy kiállítást, aminek az volt a címe: Kiállítás-díszlet kiállítás3. Az én pozicióm az, hogy kezeljük a jelent múltként.
| ||||
Nagy megkönnyebbülést okozott, mikor megtudtam, hogy a „jövő művészetét“ firtató kérdés eredetileg úgy hangzott, hogy: a ma még ismeretlen művészet. (what is your vision of a yet unknown art?) A jövő művészete esetleg itt van, csak nem vesszük észre, mert a jelen vakfoltjára esik. Esetleg éppen ez volna a dolga? Ami a jelenben érthetetlen, aminek a befogadása számunkra a legnagyobb gondot, konfliktust okozza, az a jövő művészete. Ahhoz, hogy a még-nem-meglátható, a még ismeretlen művészetről értelmesen tudjunk gondolkodni, nevelni kell a figyelmünket, eddzeni. Fel kell tennünk a kérdést, hogy rendelkezünk-e a megfelelő figyelemmel, ami a számunkra kellemetlen, nem kényelmes dolgakat is képes észrevenni? Általában az érzékelésünket érzelmi motivációk is irányítják, azaz egyáltalán nem véletlen, hogy mit nem veszünk észre, mi mellett megyünk el. Érdekes azt megfigyelni, hogy mi az, amit kortársaink nem vesznek észre, ami nekik gondot okoz, amitől rosszul lesznek. A művészeknek azt tudom tanácsolni, hogy ne kövessék, hanem inkább próbálják destruálni a kortárs művészeti infrastruktúra résztvevőinek a gondolkodásmódját, ez a legegyszerűbb és a legbiztosabb módja annak, hogy valami fogalmunk legyen arról, hogy milyen a jövő művészete.
| ||||
A figyelmünk nagyon könnyen manipulálható, rendszerint azt találjuk meg, amit keresünk, összekeverjük a figyelmünket az érzelmeinkkel. Ha például valaki valami miatt ellenszenves, akkor nehéz elhinni (azaz szakmai profizmust igényel annak a belátása) hogy esetleg jó verseket ír éppen. A figyelmünk ugyanakkor kommercializálódott is, hiszen a globális figyelem gazdaságban mindenki a figyelmünk megszerzésére törekszik. Ez az egyetlen deviza, amivel mi, fragmentálódott fogyasztó proletárok (Kotányi Attila) rendelkezhetünk. A figyelmünkre nagyon sokan pályáznak, és ezért esetleg azt hihetjük, hogy a figyelemnek áru természete van, ami ebben az esetben azzal a tévedéssel jár, hogy a figyelem-kiadás valamifajta veszteséget jelent. A figyelem azonban információ természetű, tehát a kiadással nem lehet elveszíteni. “Csak akkor hasznos beszélni a jövöről, ha az jelenbeli tettekhez vezet” E. F. Schumacher Közhely, hogy az utóbbi 15 évben történelmi változások történtek. A legfontosabb változás, hogy véget ért a hidegháború nevű propagandaháború, amelyben a kultúra mindkét oldalon fontos szerepet játszott. Ez Keleten egyfajta ideológikus állami-művészet szűklátókörű erőltetésében jelent meg. Ezzel szemben a nyugati demokráciákban egy kortárs művészeti konjunktúrához vezetett, mert demonstrálni kellett a demokratikus rendszer toleranciáját, szabadságát, mindenfajta megközelítésre való nyitottságát, és ezt még a jólét és a gazdagság is tetézte. Miután véget ért a hidegháború, a politika ezt a fajta barátságos álarcát levéve, most másfajta feladatokat szánna a művészetnek, mind Keleten, mind Nyugaton. Egyrészt a nemzeti identitás fikciójának az erősítését várja el a politika a kultúrától, hogy egyfajta konzervativ értékek közvetítőjeként álljon helyt a kultúrák megvizionált összecsapásában. Ezt Kelet-európában remekül meg lehet figyelni. A nyugati kortársművészeti közegben megjelentek a szabadság korlátozását célzó cenzúrális tendenciák, és ezzel egyidőben új, globális befolyással rendelkező résztvevők léptek a színre, a műveszeti szubverziót termék-tesztre kihasznaló szórakoztatóipar, a marketinggel felturbózott politikai álomgyár, és a globalitás fenyegetéseivel szemben identitás-konstrukciókat szembeállítani kívánó nacionalizmus. A szórakoztatás terjedő konglomerátumába a piac ideológiájának a nyomására belekényszerülnek olyan helyek is, amelyek értékét, jelentőségét hagyományosan pont a nonkommercialitás adta. A múzeumok, galériák kénytelenek a lifestyle figyelem-gazdaságának a kiszolgálóivá válni, másképp észrevétlenek maradnának a túlkínálatra gyors felejtéssel reagaló figyelem-deficites környezet számára. A múzeumok komplex szórakoztatóközpontokká alakulnak át a dorneri erőműből egyre inkább Disneyland lesz. Az institutional frame válik kommersszé.
| ||||
| ||||
A másik változás, az a robbanás, amit a hálózati kommunikáció és a digitális konvergenciára épülő manipuláció okozott, amikor képet, hangot, szöveget ugyanazon a platformon tudunk rögziteni, szerkeszteni és továbbítani. Ez ugyan lehetővé teszi az egyszerű és hatékony munkát, de megbízhatatlan is, mert a közvetett kommunikáció során nem tudjuk megbízhatóan ellenőrizni a források hitelességét. Emiatt felértékelődik mindaz, ami közvetítés nélkül, csak közvetlenül tud működni. Ez a közvetlenség/fizikalitás/személyesség a művészet sajátja. Ahogy Bora Gábor írja az Anthology of Art számára írt szövegében: A jövő művészetete a valós és a virtuális közott distanciát hoz létre /.../. Bármi, ami ebből a folyamatból hasznot húz művészetnek fogják hívni, még a jelen és a múlt ‚nem-művészet‘ is – ha még akkor a megnevezések még egyáltalán érdekesek lesznek.4 Ebben a megváltozott helyzetben a populáris és az elit hagyományos értékrendje is megborul, a populáris a politikai és kommerciális marketing manipulációk lehangoló terepévé lett, míg a korábban joggal kritizált elitizmus progresszív, hiszen a manipulációknak lokálisan ellenállni képes érték lett belőle. A hagyományosan pozitív populáris demagóg és kommersz lett, az elit pedig közvetlen, azaz nem-mediatizálható, érzéki, egyszeri, csak közvetlenül megtapasztalható élménnyé alakul. A poszt-hidegháborús helyzetben, a művészeti túltermelés korszaka után a művészet, kultúra szubverzivitása válik fontossá. A művészet, mint a manipulációknak ellenszegülő szubverzív figyelem, a szólásszabadság egyedüli, utolsó menedéke lesz. A futurizmus, a jövő művészetével deklaráltan is foglalkozó művészeti irányzat hivatalos védőszentje, Szent Expeditus szerint vállalásaink beteljesítésével nem szabad holnapig várnunk, és jelenné kell tennünk a jövőt. Szent Expeditus, a futurizmus védőszentje Szent Expeditus, ki hű maradtál Hitedhez, egészen a mártírhalálig, a Jó gyakorlása során a holnapot már ma megteszed. Az utolsó pillanat gyors idejében élsz, mindig a jövőbe vetíted magad. Expeditus, erősítsd meg a szívét annak, aki nem néz hátra és nem halogat semmit. Amen
| ||||
Meliténiai Expeditus, IV. századi szent és mártir, a vizsgázók, iskolások és navigátorok védőszentje. Szent Expeditust sürgős esetekben, gyors megoldások érdekében hívják segítségül, üzleti megegyezések és jogi eljárások jó eredményének az elősegítésére. A hagyományos ikonográfiában római katonaként ábrázolják pálmalevéllel és kereszttel, amelynek felirata Hodie, azaz MA. Lábával egy varjúra tapos, amely eközben azt károgja Cras, azaz HOLNAP. Mindez azt van hivatva jelenteni, hogy vállalásaink beteljesítésével nem szabad holnapig várnunk, és jelenné kell tennünk a jövőt. Szent Expeditus kultusza a XVII. században Németországban alakult ki. Valószínűleg örmény származású centúrió volt, aki Diocletianus idejében Meliténiában (Malatya, Törökország) halt mártírhalált, létezése azonban nem biztos. A Martyrologium Hieronymianumban az Expeditus név április 18-án és 19-én is előfordul a mártirok között, az egyik esetben Rómát a másikban az örményországi Meliténiát adják meg helyszínül. Azonban semmi nyoma bármilyen olyan hagyománynak vagy említésnek, ami mindezt megerősítené, míg ellenben fölvetődik, hogy a név csupán a másoló hibájából került mindkét listára. Hasonló tévedések százai fordulnak bizonyítottan elő ugyanebben a dokumentumban. Létezik egy történet is, amely egy modern kori balesettel megmagyarázni látszik ennek az áhitatnak az eredetét. Eszerint egy katakombában talált szent maradványait tartalmazó csomagot küldtek egy párizsi apáca zárdába. A küldemény dátumát a spedito (küldetett) szóval jelezték, és a címzettek ezt értették félre a mártir neveként, és nagy energiákkal terjeszteteni kezdték kultuszát. Szent Expeditus tisztelete gyorsan terjedt a katolikus országok körében. Azonban ki kell hansúlyozni, hogy míg Szent Expeditus a sietség védőszentjeként való elismerése minden kétséget kizáróan csak egy szójátékon alapul, viszont a párizsi apácákról szóló történet nemigen tartható, mivel már 1781-ben a feltételezett mártir Szent Expeditust Acireale sziciliai város védőszentjének választották, továbbá Németországban a XVIII. századból ismertek olyan képek, amelyek őt egyértelműen mint a késlekedés ellen segítséget nyújtó szentet ábrázolják.
| ||||
|
|
||||
|
Through the ‘Net, Studies in Jochen Gerz’ “Anthology of Art” Salon Verlag, 2003, (ISBN 3-89770-197-9).
|
