|
Antal István |
|
„Létrejött már a Világ Teljhatalom Álvalóság Konventje, amely információknak tûnõ dezinformációk tömegével árasztja el az egyébként is minden oldalról kizsákmányolt emberek tömegeit, messzemenõen kiiktatva a természetesség, a spontaneitás mentális igényeit. Az ösztönök és az intelligencia valóságos és alap izgalmait, egyszerûbben fogalmazva, a szabadság privát és személyes élményét, valójában magát a hiteles mûvészetet próbálja oly módon konszolidálni és redukálni, hogy mûvileg és spekulatívan, a transzcendentálist megkerülve, formalista és dizájn ideológiákat gyártva, verbalizmusával képzi az ideákat és fertõzi meg az egyetemesen magától értetõdõ auditív és vizuális nyelvet, amely valódi emberi érzelmektõl átitatva koherens és atavisztikus.
Egy performernek majdnem mindig az archetípusa ágál. Az a fajta mûvészi nonkonformizmus még mindig a performance mûfajban koncentrálódik, amely az összmûvészet legszabadabb sajátosságait tudja megjeleníteni, a konvencióktól mentes elõadó idõben és térben, hangban és képben, de mindenképpen élõben és valóságosságában egyszeri és megismételhetetlen módon, tehát fenomenális jelenléttel teremti meg a kapcsolatot a közönséggel, olyan ez mint a születés. Vagy a bizonyos elmúlás, amely ezt, mint egy keretet bezárja, vagy ha akarom, éppen kinyitja az életet. És ez a köztes lét, mind-mind performance tud lenni, mint egy természeti jelenség, ahogy a világos átmegy a sötétbe vagy éppenséggel fordítva.” (Fe Lugossy László reakciója a performance-mûvészet aktuális helyzetére vonatkozó kérdésemre.)
„Azt a feladatot kaptam, hogy nyissam meg ezt a háromnapos – többnapos – fesztiválszerûséget. Idõközben megtudtam, hogy ez már régen megnyílt, tehát, hála Istennek, nem kell megnyitnom. Már csak azért is örültem ennek, mert ezek a megnyitó mûveletek mindig baromira bosszantottak. Sosem értettem, hogy miért kell megnyitni egy kiállítást vagy valamit. Ez mindig azt a benyomást teszi az emberre, hogy az egyszerû publikumot tájékoztatni kell, mert hogy a publikum ostoba. Nincsen a birtokában a megfelelõ információ. És akkor felkérnek szakértõket, hogy magyarázzák el, hogy mi történik itt. Milyen festményeket látnak, milyen szobrokat, satöbbi, és hogy azokat hogy kell értelmezni, hogy kell klasszifikálni, satöbbi. Én nem gondolom ezt a publikumról. Pontosabban, ezt gondolom, de én magam is a publikum része vagyok, következésképpen nem tudok intelligensebb, értelmesebb dolgokat mondani, mint bárki önök közül.” (Részlet St. Auby Tamás kiállítás megnyitójából az V. Kis Magyar Performance és Nehéz Zenei fesztiválon, 2003. október 3. Szentendre) Antal István beszélgetése ef Zámbó Istvánnal, a fesztivál egyik szervezõjével a fesztivál után A: Azon túlmenõen, hogy szabad energiák szabadultak fel bennetek és a résztvevõ mûvészekben, van-e bármiféle mûvészeti vagy kulturális mozgás, ami aktuálissá tette azt, hogy megrendezzétek idén ezt a fesztivált? Z: Mindig vita tárgyát képezi a mûvészetben, hogy mi az, ami aktuális. Végül is a performance jelenti azt a mûfajt, ahol majdnem minden megengedhetõ. Mivel egy eleve mozgó „Gesamtkunstwerk”. Alakuló, változó, fejlõdõ mûfaj. A kutató mûvészek legideálisabb alkotó terepe. Úgy gondolom, hogy a performance minden esetben, történjen a Föld bármelyik pontján is az elõadás, mindig a legmegfelelõbb terepet jelenti az újat kutató mûvészek számára. Ennek Szentendrén is komoly hagyományai vannak. Gondolom, elég, ha a Vajda Lajos Stúdió munkásságára hivatkozom, arra a szellemiségre, amelyik a maga módján hozzátartozik Szentendréhez az elmúlt harminc évben. Ebbõl fakadt az az igény, hogy a mûfajt itt Szentendrén felélesztettük, és egyik bemutató terepét hoztuk létre a fesztivál alatt. A városban nagyon jó helyszínek vannak kis területen belül, és a különbözõ helyszíneken zajló elõadások között való mozgás, áramlás nagyon jellegzetes fesztiválhangulatot tud teremteni.
| ||
A: Van-e szerinted ma a kulturális életben vagy életünk bármelyik szegmensében valamiféle olyan mozgás, amelyik az öntestre szabott önkifejezésnek ezt a fajta megnyilvánulását igényli, kikényszeríti vagy aktuálissá teszi? Z: Mi a performance? A mûfaj lényege szerintem az, hogy folyamatosan önmaga jelentését kutatja. Elmondhatjuk róla, hogy nem népszerû, populáris tömegigényeket kiszolgáló mûfaj, hanem egyéni utakat jelöl, a mûvészek egyéni elszántságának köszönhetõ kísérletektõl gazdag. Személyekhez kötõdik. Tehát személyiségmûvészetnek tekintem. A mûvészek saját személyisége, élete kell, hogy megjelenjen. Nem elvontan, hanem konkrétan. Ilyen szempontból színészi teljesítmény, de felhasznál elemeket mindenhonnan, bátran, gátlástalanul. Elementáris hatást gyakorol a környezetére, akár pozitív, akár negatív értelemben. Negatív hatáson azt értem, amikor egy egyszerû, földönfutó állampolgár, mint én, mondjuk, felteszi a kérdést, hogy mi ez a hülyeség? A másik nézõ pedig úgy nézi a performance-t, mint egy misét. Itt a saját vallásod papjaként, egy elõadás formájában próbálod megfogalmazni azt, amit te magad sem tudsz pontosan. A tágan értelmezhetõ mûvészetnek élõ kísérletezése a performance. Nagyon sok mûvészt érint, és a jövõ valahogy mindenféleképpen ebben van. Itt nem mint mûtárgyat tudja majd hazavinni az értéket az állampolgár, hanem minden, amit látott, a gondolkodásába fog beleépülni, és ha pozitíven hat rá, és ezáltal a látásmódja másik szintre tud emelkedni, akkor ennek következtében a társadalom is meg kell, hogy változzon pozitív irányba. Kulturáltabb társadalom jön létre. A: Szeretném, ha igazad lenne. Ezzel szemben azt látom, hogy az utóbbi másfél (?) évtizedben komoly válságban van a mûvészet. Pontosan azért, mert a mûvészeti alkotások értékelhetõsége azon mûlik, hogy beválthatók-e pénzre vagy nem? A mûvészek jelentõs része is „kvázi” megrendelésre dolgozik. A performance azért nagyon érdekes ebbõl a szempontból, mert akármelyik szféráját is nézzük, semmi olyan nem marad utána, ami befektetésre váltható. Z: Nem népszerû a performance. De még mindig aktuális, mert olyan mûvészeti esemény, amire nagyon nagy szüksége van a társadalomnak. Mint ahogy általában a kultúrára nagyon nagy szükség van, hiszen a földi létünket a kultúra fogyasztása vagy átélése teszi emberivé. Ezen belül nem arról van szó, hogy egy tömegigényt kiszolgáló kultúrát hozok létre, hogy például, azért festek egy képet, mert el tudom adni, hanem azért, mert úgy érzem, hogy azt a képet ahhoz, hogy én legyek valaki, hogy valakivé váljak, hogy megtudjak valamit önmagamból, meg kell csinálnom. A képen keresztül példát mutatok a nézõknek, hogy fel tudják használni saját maguk építésére, mint egy mankót… Olyan, mintha elmenne egy misét meghallgatni, ott példabeszédet hall, és ettõl megtisztul a lelkiismerete. Ürügyet talál arra, hogy elgondolkodjon. Ez végül is nagyon jó üzlet a társadalomnak is, mert egy értékesebb polgára keletkezik. A performance-mûfaj esetében a nézõ egy bizonytalan dolgot lát. Olyan valamit, amirõl nem tudja, hogy mihez kapcsolja. Ez pontosan kifejezi a valóságot, ami önmagában véve bizonytalan – már mint a létünk –, és mivel ezt fejezi ki, a nézõ megtapasztalja egy elõadás nézése közben, hogy az akkor születõ gondolatok jelentik az értéket. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem a látvány a lényeg, hanem amit beleképzelünk, és a performance pontosan ezt fedi a legjobban. A performance mûfaját tekintem a leghaladóbb jelenségnek a mûvészetek világában.
| ||
A: Csatlakozva ehhez a gondolathoz, a lengyel Warpechowskit tudom példaként felhozni, akinek volt olyan performance-a, hogy egy széken ült a közönség elõtt, és nem csinált semmit, hanem vállalta, hogy a jelenlétével és tulajdonképpen, a kiszolgáltatott jelenlétével belsõ energiáit szabadítsa a tömegekre, és ezekkel a belsõ energiákkal bánt olyan erõvel és olyan gazdagon, hogy ez az erõ nagyobbnak bizonyult, mint a kollektívának az az igénye, hogy produkálja magát. Felhozhatnám Hajas Tibor legutolsó performance-át is, ahol a nézõk, igazság szerint, nem voltak vagy nem lehettek biztosak abban, hogy mi zajlódik le benne. Hogy a veszélyeket valóban vállalja-e, vagy csak mímeli a vállalást. Z: És amikor látja, akkor rémülten veszi észre, hogy valóban vállalja. A: Itt megint belép a hit kérdése. Tehát, elhiszem-e azt, igényem van- e arra, hogy elhiggyem azt, hogy komolyan veszem õt? Komolyan vegyem-e a veszélyhelyzetet? Ezen a fesztiválon is volt egy performance, amelyik ezzel a mércével mérhetõ, Szatmári Botond és Szécsi András performance-a. Z: Így van. Veszélyhelyzetnek tették ki magukat. Ez az alapszituáció, ami önmagában véve izgalmassá teszi a nézõ jelenlétét. Valaki veszélyben lát egy embert, aki önként vállalja, és bemutatja. Õk elásták magukat a földbe nyakig. Volt négy kupac a földön, letakarva egy lepedõvel. Bejött két szereplõ, és levette ezeket a lepedõket, és látszódott, hogy négy gipszfej áll ki a földbõl. Egy idõ után a négy gipszfejbõl kettõ megmozdult, és kiderült, hogy a két mûvész van gipszfejnek álcázva, konkrétan beásva a földbe. Ez önmagában döbbenetes, elgondolkoztató kép volt. Ez volt az alapötlete az akciónak. Közben valamilyen buddhista szövegeket mondtak, amiket nem értettem pontosan, és mindez zenei kíséret mellett történt, de ez a kép már önmagában egy képzõmûvészeti élmény volt számomra . Pontosan elég volt ahhoz, hogy feltöltõdjek, megerõsödjek egy csomó mindenben, meggyõzõdjek egy csomó mindenrõl. A fesztivál egyik kiemelkedõ produkciója volt ez. Visszatérek viszont arra, amit az elõbb mondtál arról, amikor Warpechowski egyedül ül egy széken. Az egyszerû nézõben felmerül a kérdés, hogy nahát, és akkor mi van? Ez a mûvészet? Én például, most hirtelen arra gondoltam, hogy ha egy ilyen elõadást látok, akkor az számomra azt jelenti, hogy kaptam húsz perc meditációt a mûvésztõl. Lehetõséget, hogy ezen gondolkozzam, és eszembe fog jutni, hogy hányszor húsz percet vagy hosszú órákat ülök egy széken egy hivatal folyosóján, várakozva az ügyintézésre, anélkül, hogy bármit csinálnék. És amikor sorra kerülök, anélkül, hogy bármi történne a várakozás után, újra el kell mennem sorba ülni, várni a soromra. Tehát, amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy rákényszerülök arra, hogy lenyeljek vagy elfogadjak bizonyos dolgokat, akkor ez a performance erõt ad.
| ||
A: Szerintem, a mûfaj egyik lényege, hogy megtanuljuk: legyen a programja a nézõnek is, aki szintén nem készen kap egy receptet. Z: Semmiféle bizonyosságot nem kap, hanem rákényszerül a gondolkozásra. A reménytelen összefüggések keresésére kényszeríti rá magát. Vagy rákényszerül, hogy megtanulja a nyitott hozzáállást az ismeretlen dolgok felé. Ha elég erõs személyiség-mûvészet zajlik a szeme elõtt, akkor biztos, hogy rengeteg dolgot kap belõle. Aki otthagyja, az is magával viszi elõadás emlékét, és lehet, hogy öt vagy húsz év múlva találkozik váratlanul egy hasonló dologgal, aminek kapcsán eszébe jut az egykori elõadás. Lehet, hogy visszamenõleg megvilágosodik, és rájön arra, hogy abban, amit látott, mi volt a poén. Mit kapott akkor.
| ||
A: Egyáltalán nem jelent feltétlenül kritikát az, ha valaki a második pillanatban feláll, és otthagyja az egészet, mert lehet, hogy már megkapta az üzenetet. Vagy olyan felismerésre jutott, hogy menekülnie kell. Elég volt neki, de az elég egyben a teljességet is jelenti. Itt az idõ megfoghatatlan tényezõ, mert egyrészt a performertõl függ, másrészt neked is be kell osztanod a magad idejét. Z: Ez idõmûvészet is, mert az idõ mint anyag jelen van. És esszenciális dolgok ezek. A performance mûfaj általában esszenciális.
| ||
Szirtes János levele az összeállítás szerkesztõjéhez a performance-ról „Van nekem egy kislányom, telis tele van energiával, indulatokkal, vágyakkal. Mikor néha összeszedem a hatalmas iskolatáskájával, és elindulok a többi testvérével együtt a suli kijárata felé, õ mindig elõttem röpköd, mint egy szitakötõ, hangosan énekelve, boldog-boldogtalannak köszöngetve. Szinte látom, ahogy tombolnak benne az érzések, önmaga létének öröme. Ez nem cirkuszolás, nem színjáték, õ valóban elszáll ilyenkor, de amikor én ezt felfogom, és harsányan rákiáltok, hogy „Vigyázz!” , már késõ, mivel õ már elérte a lefelé vezetõ lépcsõt, és boldogan, mindenfajta gravitációt meghazudtolva, lobogó uzsonnatáskájával, széttárt karokkal repül elõre. Ezek után már csak a puffanást hallom, ahogy lendül a lépcsõn, popsival. Ez az esemény (tehát, nem jelenet) szinte mindig így vagy úgy, de megtörténik. Mostanában már nem is sír ezen, lassan megszokjuk, hogy õ ilyen. A szepegõ kislányt ilyenkor mindig megkérdezem, hogy ezt miért csinálja? Erre igazi krokodilkönnyek között, hüppögni próbál, de nem tud válaszolni. Azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy õ valami nagyot érez, akkorát, hogy majd bele szédül, kicsit szédül is ilyenkor, forog vele a világ, mindent nagyon szépnek lát, és olyan jólesik ilyenkor a levegõ is. Nem tudja jobban körbejárni, hogy mit érez ilyenkor. Azt ajánlom neki, hogy rajzolja ki mindezt magából, vagy egy biztonságos helyen táncoljon, esetleg írjunk együtt meséket errõl (ugyanis õ még nem tud írni). Erre azt feleli, hogy ezt nem lehet, mert amit õ érez, nem lehet lerajzolni vagy leírni…” St. Auby Tamás e-mailes válasza a performance-ban rejlõ lehetõségekre vonatkozó kérdésemre: A Performance/Installacio az Akcio/Environment elmuvesziesitese/elpiacositasa
| ||
