|
Turai Hedvig |
Sokan, akik májusi, júniusi reggeleken a csúcsforgalom idején a Moszkva téren átsiettek, észrevették, hogy a metróépület oldalán egy fiatalember állt. Úgy tûnt, fittyet hány a gravitáció törvényeinek, és a falon jár. Azok persze, akik korábban jöttek, és megvárták az esemény végét is, láthatták a trükköt: egy vas tartószerkezetre támaszkodott, amit ruházatával eltakart. Tyborman, vagyis Gyenis Tibor asszisztense kérdõíveket osztogatott a járókelõknek, szerintük mi folyik itt, meddig tart és hogyan lehetne érdekesebbé tenni. Különféle dolgokat tanácsoltak, például, hogy osszon cukorkát vagy kiáltson segítségért, többen a társadalmi együttélés normáit áthágó cselekedetekre biztatták. Gyenis néhány javaslatot a következõ napon teljesített. A Tyborman cím spider manre és supermanre utal, Gyenis azonban nem rendelkezik emberfeletti tulajdonságokkal, nem önfeláldozó hõs, aki segít a rászorulókon, s ezideig híre sem terjedt futótûzként a nép körében. Viszont hetente többször vásárra vitte a bõrét, kiszolgáltatta magát a kiszámíthatatlan reakcióknak. Munkája megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyekkel Theodor Reik és Gilles Deleuze nyomán mûvészettörténészek a mazochista jellegû performanszokat elemzik[1]. A mazochizmus a valósághoz való összetett viszony, öndestruktív vagy a tûrõképesség határait feszegeti, lázadás a patriarchális értékrend ellen. Jellegzetes elemei
a felfüggesztés, elhalasztás, a képzelet stimulálása, a provokáció, a szerzõdésszerû megállapodás. Gyenis a szó szoros és átvitt értelmében negyvenöt percen át szinte mozdulatlanul függeszkedik a falon. Ezzel a mozdulatlansággal stimulálja a saját és a nézõk képzeletét, akik megpróbálják kitalálni, mire való ez az egész, s hogyan is folytatódhat. Provokálja a járókelõket, akikkel ugyanakkor kvázi-szerzõdést köt a kérdõívek segítségével. Õ maga, élõszoborként lerombolja az örökérvényû alkotás, a magasztos emlékmû ideáját, a superman, a kiválasztott, próféta mûvész gondolatát. Vagyis Gyenis interakciót provokált a Moszkva téren, olyan emberek vettek részt a mûvészetben, akiknek többsége nem jár múzeumba.
| ||
Magyarországon a köztéri mûvészetre a szocializmus alatt és azóta is gyakran a gyanú árnyéka vetõdött. A politika fogalma a szocialista érában a pártpolitika, kormányzati kultúrpolitika értelmére szûkült, valójában tágabb fogalom, a mindennapok, a hatalmi viszonylatok, az emberi kapcsolatok rendszerét jelenti[2]. A szocializmus alatt a mûvészet és (kultúr)politika összefonódása a legláthatóbb, legkézzelfoghatóbb módon épp a köztereken, az állami megrendelésekre készült mûveken jelent meg. Ez az oka, hogy a „public art” kifejezést szívesebben használjuk ma, mint egyébként pontos fordítását, a devalválódott „köztéri mûvészetet”.
| ||
A Moszkva tér/Gravitáció címû eseménysorozat ötlete El-Hassan Rózától származik. Õ azon kevés hazai mûvészek egyike, akik egy ideje nyilván saját élettörténete, gyökerei okán is munkáikban a fent jelzett tágabb értelemben használják a politika fogalmát. A terv az Európai Unió Culture 2000 programjának keretében, a Kulturális Örökség Minisztériumának és a Fõvárosi Önkormányzatnak a segítségével, a Ludwig Múzeum rendezésében valósult meg (kurátor: Hegyi Dóra). A Gravitáció annak jele, hogy elkezdõdött a szemlélet- és attitûdváltás, a másutt virágzó szemlélet végre hozzánk is megérkezett. A munkákat kitûnõ web site-on ismertették, egy színvonalas, jó elõadókat felvonultató, inspiratív szimpózum is része volt az eseményeknek, a Pesti Est különszámot adott ki ez alkalomból, s megjelent a Moszkva Tér Plusz (Szabó Péter és Csiki Csaba mûve) is, vagyis az információ szabad áramlására sem lehet egy szavunk sem, egyáltalán jó volt hat héten át lemenni a Moszkva térre, vagy csak keresztülvágni rajta. A Moszkva téri esemény nem a semmibõl született. 1992-ben St. Auby Tamás a Gellérthegyi Szabadságszobrot (Lorrensy Júlia javaslata alapján) lepellel takarta le, a város felett lebegõ szabadság szelleme szimbolikusan is lezárta a szocialista rendszert. 1993-ban Mészöly Suzanne, a Soros Alapítvány Kortárs Mûvészeti Központjának egykori igazgatónõje kezdeményezte és rendezte meg a Polifóniát, melynek alcíme A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzõmûvészetben volt. Az eseménysorozatnak a pályázat alapján kiválasztott helyspecifikus mûvek és installációk mellett része volt egy szimpózium és egy tekintélyes méretû katalógus kiadása is[3]. A rendszerváltás után mindössze négy évvel társadalmi kérdésekre reflektáló mûveket alkotni, ezt célként megfogalmazni, ezekbõl kiállítást rendezni nem volt kockázatmentes, hiszen az ötletre és a megvalósult munkákra egyaránt könnyen rá lehetett sütni a társadalmi „elkötelezettség” nálunk negatív bélyegét. Mészöly Suzanne hasonló nemzetközi mûvészeti események hatására, azokkal párhuzamosan[4] merész tettet hajtott végre. Távozása, illetve a magyar Soros Alapítványban történt átszervezések után az intézményes háttér megszûnte után a Polifóniát tíz éves szünet követte. Voltak persze ezalatt is szerényebb kezdeményezések: fiatal mûvészek egy csoportja a kilencvenes évek végén saját helyüket keresve az új világban, „valódi” mûvészetet akart csinálni „valódi” embereknek; a mûvészet-világgal kapcsolatos, korábban csupán a bennfentes elit számára hozzáférhetõ információkat ma már bárki elérheti Koronczi Endre Ikonján; Menesi Attila és Christoph Rauch kezdeményezése alapján létezik az Index; Angel Judit 2001-ben a Mûcsarnokban megrendezte a Szervízt, amellyel lehetõséget adott a mûvész és a közönség, a társadalom közvetlen találkozására, felhívta a figyelmet a közöttük folyó kétirányú kommunikációra; Tímár Katalin és Hegyi Dóra a Budapest Box címû kiállítást (2002, Ludwig Múzeum), Süvecz Emese pedig workshopot szervezett tavaly novemberben a public art témája körül. A politikával mint hatalmi viszonylatok rendszerével foglalkozik évek óta Várnagy Tibor és Erhardt Miklós, többek között a hajléktalanoknak hangot adó munkáikkal és a Manamana kiadásával. Angel Judit a grazi Rotor Galéria (2003. szeptember 9-ig látható) Budapest kiállításának kurátoraként a nemzeti határokat is másodlagosnak tekintõ kiállítást szervezett a társadalmi kérdésekre fogékony mûvészek, csoportok (KMKK – Két Mûvész Két Kurátor, Sugár János, El-Hassan Róza, Hegyi Dóra, Süvecz Emese; Fogarasi András; Manamana, Várnagy Tibor, Erhardt Miklós, Dominic Hislop; Menesi Attila, Christoph Rauch; Dan és Lia Perjovschi) részvételével. Mindezek a Gravitáció elõzményeit alkotják.
| ||
A Gravitáción bemutatott munkákat a Ludwig Múzeum által kijelölt bizottság bírálta el. Voltak olyan mûvészek, akiket meghívtak (El-Hassan Róza, Beöthy Balázs, TNPU, vagyis St. Auby Tamás, a Kis Varsó), köztük külföldi mûvészeket is (Andrea Kuluncic, Liesbeth Bik and Jos van der Pol, Stefan Keller, Carey Young), másokat pályázat útján választottak ki (Németh Ilona, Sugár János, Eperjesi Ágnes, Gyenis Tibor, Fogarasi András, Bartha Sándor, Szabó Eszter Ágnes és Bálint Mónika, Bodó Sándor, egy névtelen, e-mailen jelentkezett mûvész). A 39 beérkezett pályázatból 10 valósult meg. Sugár János egy diktálóstandot „állított fel a Moszkva téren egy lakókocsiban, ahol díjazás fejében az arra járó tíz percig, folyamatosan diktálhat fejbõl bármit egy gépírónõnek.
| ||
A munka része, hogy az átírt beszédekbõl egy (egyszerû, újság jellegû) publikáció készül Idõjárõr címmel (…). Az így összegyûjtött szövegekkel Sugár célja egy olyan dokumentum létrehozása, aminek jövõbeli dokumentum-értéke – pont azért, mert senki számára nem tûnik fontosnak – kiszámíthatatlan.”[5] A díjazás 4000 forint volt, sok pénz egy tíz perces tevékenységért, órabérre átszámolva megközelíti a tekintélyes ügyvédek díjazását. Az Idõjárõr feliratú lakókocsi elõtt a megadott idõpontokban emberek gyülekeztek. A mûvész egy homályos, távoli cél érdekében egy nagyon is valós jelenbeli ellenértékért embereket használt, embereket, akiket kizárólag a pénz motivált, mindez a megjelent kiadványokból egyértelmûen kiderül. Vagyis Sugár erõsítette a mûvészet, különösen a kortárs mûvészet körüli misztikus homályt. Mivel nem volt egyebük, az illegális munkát vállaló erdélyiek, hajléktalanok saját nyomoruk történetét bocsátották áruba. Az Idõjárõr megjelent két számában megrendítõ történetek is olvashatók. A diktálóknak azonban nincs személyiségük, elveszítették nevüket, számot kaptak, szövegeik ugyanis számozva, ömlesztve követik egymást. Sugár nem lépett ki az elit, arisztokratikus mûvész pozíciójából, csupán felvállalta a krónikás munkáját, aki rögzíti a jelen nyomait a jövõ számára. Akarva, nem akarva eljátssza, megõrzi a romantikus mûvész mítoszát, akit a jelen nem ért meg, s aki az utókornak dolgozik. S vajon mire kellett az aránytalanul nagy összeg? Lehetséges, hogy a Sugár által oly gyakran hiányolt figyelem megszerzésére? A pénz egy másik munkában is fontos szerepet játszott. A Moszkva téren megszokott tevékenység a kéregetés, az adományozás vagy annak megtagadása. Beöthy Balázs megfordította a kéregetõ és az adományozó viszonyát, ugyanis elõre meg nem határozott idõpontokban, általa megbízott „hivatásos” kéregetõk pénzt osztottak. A kéregetõket körültekintõen választotta ki, hiszen mindenekelõtt komoly „szaktudással” kellett rendelkezniük, és el kellett kerülnie azt is, hogy egymással konspiráljanak. Kiválasztásuk idején még nem tudták, mi lesz a feladatuk. Amikor minden együtt volt, és megkezdõdött az akció, a mûvész dokumentálta az eseményeket. A mûvész itt antropológus, aki a kéregetés, meggyõzés során az emberek között létrejövõ interakciót vizsgálja. A hipotézis, hogy épp azért, mert a helyzet értelmetlen, lehetõvé válik a minden érdektõl mentes, „tiszta” kommunikáció vizsgálata. A megfordítás élesebb fényben láttatja a társadalmi helyzeteket, interakciókat, az inverzió a tudomány ismert módszere, amelyet valamely tétel igazoláshoz, cáfolásához használnak. Erdély Miklós is gyakran élt vele, komolyan vett tradicionálisan komolytalannak tekintett dolgokat, és fordítva. Ebben a munkában az a probléma, hogy a mûvész használja az embereket, mi pedig kívülrõl lessük, megfigyeljük õket. S bár a pénzosztók kaptak a munkáért szerény honoráriumot, a pénz továbbra is kényes kérdés marad. A koldusok kevés pénzt, „egy kis aprót” kérnek, vagyis nincs az a csekély mennyiség, ami egy koldus számára jelképes volna. Vajon mit érez az az ember, aki egyébként az év 364 napján kéreget? Mennyire profi a kéregetõ, amikor saját megszokott tevékenységével ellentétesen kell cselekednie? Mit érez az, aki elfogad, pedig adhatna? Ezekre a kérdésekre a munka nem ad választ. A mai kritikai gondolkodásban, antropológiában igen erõs az önreflexió, a saját pozíció tudatos számításba vétele, ebbõl a munkából azonban sajnos épp ez a visszacsatolás hiányzik. Erdély Miklós szelleme ott lebegett a tér felett, nem csak a mûvészi attitûdben, egy-egy ötletben, vagy a tanítvány Sugár János személyében, hanem 1956-os szolidaritási akciójának, az Õrizetlen pénznek a felidézésben is. A bronzból kiöntött ládát alkotói, a holland Liesbeth Bik és Jos van der Pol interakciók, rádiós beszélgetések katalizátoraként kívánta mûködtetni. A megnyitó napján még volt benne némi aprópénz, majd a hetek során szemetesládává alakult, végül lecsukták a tetejét. Nehéz ellenállni a metaforikus értelmezés csábításának. Tárt kebellel, jó szándékkal jönnek a külföldi alkotók, akik a hazai mitikus múltra utalnak, valójában a helyi kontextust nem ismerik, és abban nem is igazán mûködik munkájuk. Az interaktivitás fontos része más munkáknak is. El-Hassan Róza egy kis guggoló faszobrot ültetett a tér közepére, oda, ahol az alkalmi munkára váró emberek gyülekeznek. Az R. a túlnépesedésre gondol egy korábbi, csadorba öltözetett ülõ alak váza. El-Hassan szakított az emelkedett köztéri szobor gondolatával, a téren ülõ alak csupán egy a sok közül. Az emberek sapkát tettek a fejére, kezébe zacskót, kis tálat helyeztek, mint aki kéreget. Befogadták. Volt azonban valaki, aki csúnyának találta és megrongálta. Vajon azt jelenti ez a reakció, hogy az emberek még nem érettek egy ilyen, nem hagyományos köztéri munkára? Vagy ellenkezõleg, a rongáló azonosította magát az arctalan, tákolt figurával, és sértõnek találta? Lehet-e pert indítani a rongáló ellen, amikor a szobor nem a hagyományos értelemben vett szobor? A nem várt reakció Németh Ilona megpihenésre, turisták, járókelõk, és persze rászorulók számára is kihelyezett gyorsszállóját, alvó Kapszuláit is érintette. Szinte kizárólag a téren élõ hajléktalanok vették ugyanis birtokba, õk aludtak benne, õk használták csomagmegõrzõként.
| ||
Eperjesi Ágnes Reklámmentes övezet címû munkája eredetileg a tér fényreklámjainak, óriás hirdetéseinek letakarása lett volna, megfelelõ anyagi eszközök hiányában azonban egy szerényebb variációban valósult meg a gondolat. Eperjesi és hostessei kérdéseket tettek fel a reklámszatyrokkal közlekedõ járókelõknek, kinek dolgoznak, mennyi jutalékot kapnak azért, hogy a termék megvásárlása után továbbra is reklámozzák a céget. Majd rábeszélték õket, hogy egy reklámmentes zacskóba tegyék át holmijukat. Eperjesi felhívta az emberek figyelmét arra, hogy ne engedjék magukat használni, s csak sajnálhatjuk, hogy nem valósulhatott meg a munka monumentális változata. Vajon milyen elvek alapján döntött a bizottság a pénzeszközök elosztásáról? Egyéb (valamennyi, itt nem említett munka részletes leírása megtalálható: www.ludwigmuseum.hu/moszkvater/projektek.htm) munkák is foglalkoztak a reklám és kommunikáció, igazságosság kérdésével (Fogarasi Andreas); az átmenet hatásaival a szocializmusból a kapitalizmusba (Andrea Kuluncic); a konfliktuskezeléssel (Carey Young); egy névtelen, e-mailen beküldött projekt javaslata alapján a Moszkva téri órát átállították és hat héten át a moszkvai idõt mutatta. St. Auby Tamás, vagyis a TNPU a Moszkva téren szavazásra bocsátotta: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a Magyar Köztársaság a SEKKEFFLUZZ [Semleges Közel-Kelet-Európai Fegyvermentes Fluxus Zöld Zóna] tagjává váljon?” kérdését. Bármennyire is szép lehet a gondolat, sajnos az emberek nem sokat értettek belõle. A Szabadság szellemének szobra egy korszak lezárása volt, láthatóvá tette azt, amit mindenki tudott. Ma már ilyen közös tudásra nemigen lehet alapozni, a sorok között mindenki mást olvas, az összekacsintásból ki-ki másra gondol. Ahogyan a heroikus, romantikus mûvész alakja, a különleges tudással rendelkezõ privilegizált zseni mítosza, a hetvenes-nyolcvanas évek szelleme sem mûködik már, s aki ezt akarja feltámasztani, lekezeli azokat az embereket, akik például a Moszkva téren nagy tömegben megfordulnak. A rendszerváltással együtt elveszítette kiemelt jelentõségét, kivételes helyzetét a mûvészet és kultúra, elmúltak immár azok a „szép” idõk, amikor a mûvészet miatt akár börtönbe is lehetett kerülni. Gábor Imre és Csontó Lajos video portrékat akart készíteni a Moszkva tér járókelõirõl, akiknek azt a kérdést tették volna fel: „Akar ön egy kortárs mûvészeti munka része lenni és múzeumba kerülni?” A video portrékból ugyanis tablót készítettek volna, hogy azt a Ludwig Múzeumban kiállítsák. Munkájuk cinikus, de tökéletes tükre lett volna a Moszkva téren megvalósult skizofrén helyzetnek, annak, hogy a múzeumi mûvészetet a múzeum segítségével kezdik ki, s a múzeum be is avatkozhat saját kritikájába. A beadott tervet a bizottság ugyanis elutasította. Nyilván nem véletlenül. |
||
|
|
||
|
* A szöveggel kapcsolatos észrevételeiért és tanácsaiért András Editnek tartozom köszönettel.
|
