P.ZS.: A mai animációs filmek többsége a natúrfilmhez hasonlít: a cartoon-típusú amerikai rajzfilmek - melyek dömpingben készülnek - tévútra visznek, nem azt képviselik, nem azt csinálják, ami a dolguk lenne, s ez ma a világtrend. A rajzfilmekben azt látjuk, amit a natúrfilmekben, olyasmit, ami élõ szereplõkkel is eljátszható. Ezek a filmek animációs eszközökkel készülnek, de ezekhez nem kell rajzfilm. Azt kellene inkább csinálni, amit más mûfaj nem tud: a stílusjegyeknek az absztrakt képi ritmusból kellene kiindulnia, a sajátos animációs mozgásformára, a metamorfózisra kellene épülnie. Ezzel szemben ma a groteszk karikatúra, a gyerekrajz-utánzás (többnyire gusztustalanba hajló ága) a jellemzõ, mely ráadásul még hazug is. Például a South Park naturalizmusa natúrfilmben is mûködne, burleszkben is megoldható lenne.

Ha igaz, hogy az elmúlt száz évben a film nem forrta még ki magát, letért a filmes kifejezési eszközök - vágás, ritmus, színészi játék - helyes használatáról; az animációra ez méginkább érvényes. A továbblépést McLaren absztraktjai vagy - más aspektusból - Mullay filmjei jelenthették volna. A tavalyi Annecy-i fõdíjas holland film (Apa és lánya) bár nagyon szép volt, de emlékeztet a natúr filmre. A mûvészi animáció mesterséges infúzióval, állami támogatással van ma fenntartva, nem a televíziós megrendelések tartják életben, hanem azok a kompetensek, akik úgy látják, hogy ez a kultúra egyik progresszív szála, és nem a trend. Az ORTT vagy ad pénzt erre, vagy nem.

Fõ támogatónk a Magyar Mozgókép Alapítvány animációs kuratóriuma, mely egy évben 60 millió forintot tud összesen adni. Erre van jónéhány stúdió, de ebbe beletartozik a fesztiválok, mesefilmek költsége is, így csak kb. 50-55 millió jut a tényleges filmkészítésre. Ennek mintegy a harmada jutott a Pannónia Stúdió Grácia-alkotócsoportjának, ahol évente 6-8 film készülhet, s ahol évtizedek óta olyan mûvészek dolgoznak, mint Gyulai Líviusz, Reisenbüchler Sándor, Richly Zsolt, Orosz István. Egy részük a Kádár-korban nem jutott más kiállítási lehetõséghez, talán ezért is tudja a csoport tartani a képzõmûvészeti és az animációs hagyományokat. Mellettük ott vannak a fiatalok, M. Tóth Éva, Molnár Jacqueline, Rófusz Kinga, Bánóczky Tibor, s itt dolgozom én is.

Ha egy filmre 10 milliót kérnék, kapnék - a fejemre. Ezt a filmet azért is csináltam három évig, mert jóideig álltam vele a pénzhiány miatt. Ha pályázok, a különbözõ kuratóriumok labdáznak velem, mindenhonnan kirugdosnak...

P.J.: Errõl is szól a filmed, a Villon-ballada kocsma-Jennyje mellett az animációs mûvész kiszolgáltatottságáról, megaláztatásairól is?

P. Zs.: Ha keressük, ezt is láthatjuk benne; az animáció újranézve mást és mást ad. A rajzfilm, ha minden kockáját ,,kézben tartja" a készítõje, hasonlít a vershez: egy képbe sokat sûrít. Filmjeimhez, az engem foglalkoztató gondolatkörhöz azért választok verset, mivel túlságosan szerteágaznak a gondolataim. Ezeket a vershez hozzáköthetem, mint szõlõt a karóhoz, s a filmkészítés során megtartom jelzõfénynek.

		Péterffy Zsófia Kalózok szeretôje (részletek)

Korábban, amikor csak vászonra festettem, sokat küzdöttem tanáraimmal, önmagammal, mindig túlterheltem a képeimet technikailag és gondolatilag. A képek ezerfelé ágaztak, sokféle szimbólummal, történettel, sûrûn terhelve elõképekkel. A végén csak én tudtam, hány jó fázisa volt a képnek, melyek rétegekkel lejjebb ott vannak. Bizonytalan érzés fogott el; milyen jó lenne rögzíteni a festés folyamatát. Akkor sem a kép négy kerete között gondolkodtam, hanem egy szerteágazó rendszerben. Aztán -még a fõiskola elõtt - láttam az Egyetemi Színpadon egy Kovásznai-vetítést, s akkor éreztem, hogy ez az én mûfajom. Bár nem gondoltam, hogy az animáció lenne, úgy képzeltem, hogy az mozgó festmény, valami más mûfaj. Ettõl még nem gondoltam, hogy nekem animációs filmet kell csinálni. A kisképzõben szobrászatot tanultam, amivel annyi munka volt, hogy mire végigcsináltam, a gondolataim sokkal elõbbre jártak; ez nem volt nekem való mûfaj.

P.J.: Családi indíttatásod alapján pedig (nagyapád Ék Sándor festõ, nagynénéd Péterffy Ágnes festõ, édesanyád Ék Erzsébet divattervezõ) azt képzelnénk, hogy egyenes út vezetett idáig.

P.ZS: A véletlen folytán kerültem az animációs szakra, elõbb az intermédiára jelentkeztem. Akkor volt a Mûcsarnokban a ,,Tatarozás"-rendezvény, ami annyira tetszett, hogy álmomban is újra végigmentem a termeken, s a végén ott volt Jankovics Marcell, akirõl valaki azt mondta, hogy bízzam benne, bár személyesen nem ismertem. Másnap az álom a valóságban folytatódott: a Fõiskolán találkoztam vele. Elmondtam az álmomat és a gondomat, hogy nem tudom, mit keresek itt. Ô javasolta az animációt.

Viszonylag késõn lett saját stílusom. Alkatilag expresszív vagyok, így adódott, hogy Kokoschka hatott rám, befolyásoltak a gazdag színvilágú képek (pl. Gauguin), s volt, akinek a lelki habitusa fogott meg. Elõkészítõ tanárom, Szemadám György arra tanított, hogy a mûvészetnek a világhoz tartozó rendhez kell kötõdni, s nem a káoszt kell növelni. Ezért is a világképemhez, rendemhez kapcsolódó dolgokat festek, s nem a lelki alkatom predesztinál valamilyen stílusra. Az animációban egész, komplett világot lehet csinálni: történetet, festményt, zenét, ritmust - minden az enyém. Diplomamunkámban (Démonok nemzetség, 1997) a középkor tudatvilága foglalkoztatott, ehhez a Carmina Burana-ból választott versre készítettem dialógus nélküli filmet, ami egy álombeli történésrõl szólt. Technikailag festmény-animáció volt, szinte az egészet kamera alatt, magán a trükkasztalon festettem, fázisról fázisra leexponálva; itt inkább az egyes képek technikai továbbvitele fontosabb volt, mint a történetmesélés. A Szaggatlak, mint a fergetegben (1999) más technikát használtam: a festményt szétvágtam darabokra, azt mozgattam, mint a papírkivágós bábfigurát, és még ebbe is belefestettem a kamera elõtt, ami merevebb mozgást eredményezett. Ezt nem is szeretem annyira, bár illett a József Attila vershez. A mostani Kalózok szeretõjében jobban együtthasználom az említett technikákat és a cellanimációt (cellapról lapra festve olajfestmény stílusban, ,,kovásznaisan"), ami a folyamatos mozgás illúzióját adja; az egész kép átalakul, kevésbé kötõdik a realisztikus mozgáshoz. Hogy a háromféle technikát együtt alkalmazom, annak oka az, hogy a látványból indulok ki, erre érlelõdött össze a stílus, a festõi fejlõdés, s a különbözõ típusú technikákkal milyen típusú jeleneteket lehet a legjobban megjeleníteni. A papírkivágással, a festményelemek mozgatásával, a széttöredezettséggel a háborús jeleneteket, a cellanimáció-val, a folyamatos mozgással az ismétlõdõ napi rítusokat lehet jobban érzékeltetni.

P.J.: Közben vászonra is festettél, voltak kiállításaid. Hogy látod e két mûvészet kapcsolatát?

P.ZS.: Lényegesen kevesebbet festek, amióta filmezek, de azóta nem festem túl a képeket. Már megjelennek rajtuk a fehér foltok, merek lazább lenni. A kortárs festészethez nehezen köthetõ a mûvészi animáció. Egyik trendje visszatér a hetvenes évek hiper-naturál világához, ami a fotónaturalizmusban gyökerezik. Az Ezüst Oroszlánt nyert félanimációs film (I. Efteva: Clown) emlékeztet egy fotónaturális festményre, amit számítógéppel színeztek át. A filmek nagy része a comicsból, a klipekbõl táplálkozik, nem a mûvészettörténetbõl, vizuális kifejezõeszközük a kortárs reklám világából ered, s - bár nem kétlem az õszinteséget - ettõl hatásvadászok, hatás nélkül. A díjak azt igazolják, hogy az ilyen filmeknek, amit mi csinálunk, van valamilyen hatása: a kecskeméti szakmailag nagyobb súlyú, ezt animációs versenyen nyertem. Meg is rendített, hogy alig a diploma után nagyrebecsült kollégák húsz, harminc éves életmûvei elõtt végeztem. Sokuk filmjében benne van a nagydíj vagy az elismerés lehetõsége - Gyulait Cannes-ban nominálták -, de a véletlen is közrejátszik abban, hogy egy film milyen díjat kapjon. A velencei díj a magyar animációmûvészetnek is szól, ami legalább annyi - ha nem több! - nemzetközi elismerést hozott, mint a natúrfilmek. Ehhez mérve a ,,konyhánkra" viszont megalázóan keveset hozott.

P.J.: Mi lesz a következõ filmed?

P.ZS: Egy monodrámát terveztem, de sokallták idõben, pénzben. Ehelyett egy kétperces film lesz, ami nem versbõl, hanem olyan filozofikus tartalmú képbõl indul ki, mely tartalmat látványban is ki lehet hozni belõle. A kép csak látványelem lesz, amit a delphoi fogathajtóhoz lehet kötni.