Ködlõ ágyak, magányos ágyak, ágyvíziók, ágyszimbólum. Az ágy a születés, a halál, és életünk tapasztalatainak legfõbb színtere. Prózaibban, praktikus eszköz, mindennapjaink szerves része, otthonunk jelölõje. A nyugalom, a meditáció, a szerelem helye. Egyszerre profán és szakrális tér. A legismertebb, mindannyiunk számára evidens, mégis, a legszemélyesebb, legtitkosabb történeteinket magába fogadó darab. Szûcs Attila festõmûvész leggyakrabban megfestett tárgya, a Kiscelli Múzeum templomterében ez év májusában nyílott kiállításának is a fõszereplõje. Az ágyak mellett fotelek, székek, lámpák, és ki tudja, hova nyíló ajtók jelölik ki azt a Szûcs által részletekben megfestett virtuális teret, amely az immár megváltozott funkciójú templomtérben megjelenve tagadhatatlanul szakrális jelleget ölt.

A tisztaszobát. A szó arra a fényekkel átitatott, tiszta festõi kezelésre is utalhat, amelyet Szûcs magas fokon ûz. A világos színekben, fényekben felbomló látványra, az elképzelt szoba szellemi síkon való létezésére. De egy másik megközelítési lehetõség csábítóbban kínálkozik.

A tisztaszoba a régi falusi parasztházakban a vendég számára fenntartott hely volt.

A legdíszesebb, legtisztább, mindig kínos figyelemmel rendben tartott hely, mellyel a házigazda a házába fogadott vendéget tisztelte meg.
A mindennapi élet azonban e szobán kívül zajlott, a tisztaszoba az ünnep, és valamiképp a kiváltság szimbolikus tere a lakóházban.
Az ott lakók élete, személyes történeteik nem láthatók a tisztaszoba vendége számára.

A tisztaszoba lakója befogadott és kirekesztett egyben, és pozíciója minden esetben ideiglenes. Szûcs a tisztaszobába invitál minket, megtisztel, hagyja, hogy kiváltságosnak érezzük magunkat, de nem feledteti, hogy a ház történetei, lakójának legszemélyesebb élményei mindig rejtve maradnak számunkra.
Az ott töltött pillanatokra befogadottakká válunk, mégis örökre kirekesztettek maradunk. Talán ezért idõzünk olyan sokáig a kiállított képek között. Érezzük, és minél tovább érezni akarjuk az átmeneti kiváltságos pillanatot. Látunk, talán meg is élünk történeteket, felelevenítünk egyet régrõl. De igazán csak a saját történeteink vannak, a másokéhoz nem férhetünk hozzá. A történet a sötét szobában álló karácsonyfával, mely köré apró égõk hada von fényfátylat már szinte a feledésbe veszett, egy másik történet, a falon lógó szarvas-trófeával nem is történhetett volna meg.

A tisztaszobában zajló fel-felvillanó események sejtelmesek, és ennek nem csupán a kiállítótér hatalmas, ünnepélyes tere az oka, hanem a festmények érzékeinket ingerlõ kisugárzása.

Szûcs Attila Redõnyök sötét foltokkal, 2001, diptichon, olaj, vászon, 140x400 cm

Szûcs úgy bánik az ecsettel, mintha késõbb le akarná tagadtatni képeivel, hogy felületüket ilyen világi, anyagi eszköz illette valamikor.
A formák feloldódnak a festékben, a körvonalak egymásba tûnnek, a fizika törvényeinek engedelmeskedõ fények és árnyékok, az azt meghazudtoló, azon túllépõ szín- és fényjelenségekkel, reflexekkel keverednek. A finom, irizáló színek alkotta képek csak az olyan képzelt vízióinkból lehetnek ismerõsek, mint az emlékezés vagy az álom képei. E láthatatlan világ képeit pedig vakfoltok homályosítják el, látszólag esetlegesen, de mégis mindig ott, ahol kíváncsiak lennénk a részletekre, ahol tisztábban szeretnénk látni.

Szûcs Attila festészetének megragadó jellege talán épp abban áll, ahogy elõcsalja, de soha nem mutatja meg teljes egészében a bennünk lappangó képeket. Egyszerû, profán témáit általában a leképezett világ rögzített felvételeibõl, képeslapok, régi fotók, magazinok képeibõl emeli ki. A most kiállított képeket azonban mintha egy személyes archívum még el nem készült képei ihlették volna. A mindig más-más helyzetben látható ágyak, a kiégett függöny, a magányos fotelek mind egy nem létezõ személyes tér darabjai, amelyek a kiállításon, azt a bizonyos tisztaszobát rendezik be számunk ra. Amelyek között, képtõl képig vándorolva két érzés viaskodik bennünk.

A kukucskáló izgalmával keveredõ, egy intim térbe illetéktelenként belépõ zavara, és meghívott vendégként, felismerve a szituációk között egyet-egyet saját emlékeinkbõl, az ismertség, otthonosság érzése. A szobát misztikum, csendes melankólia és némi szomorúság járja át. Tisztaság van és csend, mely mindent mintha a rend és nyugalom szférájába emelne. A tér üres, sarkai, falainak találkozási élei eltolódnak, megszûnnek, lebegtetve szemünk elõtt a bent elhelyezett tárgyakat. Figyelmeztetve bennünket, hogy amit látunk a valósághoz csak kevés szálon fûzõdõ jelenség. A belsõ térben álló ágy érintetlen, tiszta. Vakító fény világítja be, érinthetetlen, megközelíthetetlen, birtokba vehetetlen. Emberi alakot nem látunk, csak egy lámpa által megigézett németjuhászt, egy régi szõnyeggel és megsötétült képpel egyedül maradt fekete kutyát és három fekete macskát találunk odabent. Jelenlétük az emberi távollét érzetét erõsíti.

Szûcs Attila Szoba fekete kutyával, 2001

A kiállítóteret elhagyva hiányérzetünk támad. Kiderül, hogy a sûrû csenddel borított szoba üressége csak látszat, a bent látott redukált képi világ felkavaróbb, tömörebb, mint sejtettük. Képzeletben visszakívánkozunk a megfoghatatlan térbe. A tisztaszobában eltöltött vendégség hagyta ûrt megpróbáljuk kitölteni azzal a tudattal, hogy ezek e képek a kiállítás lebontása után szétszóródva is összetartozó egészként rajzolnak ki egy át nem léphetõ küszöb mögötti, csupán érzékelhetõ teret, és hogy mi is bárhol, bármikor kijelölhetünk egy befogadó teret az újonnan érkezettek számára.